Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 2. szám - Brém-Nagy Ferenc: Abisszus
levegőn áttört. Próbáltak bennünket sorba állítani, de nagyon sokan elgémberedtek a zsúfolt vagonban, és képtelenek voltak talpon maradni.” Szétnézett, honnan jöhetett a hang, de egy lelket sem látott sehol. Egy ideig értetlenkedve forgolódott. Eredménytelenül. Várt egy kicsit, aztán újra elindult. Alig lépett párat, megint hallotta. „Sűrűn záporozó hidegekkel, ha nehezen is, de sikerült négyesével sorba állítaniuk a vonatról leszállított rengeteg embert. Lassan elindultunk befelé a táborba.” Megint megállt. Mostmár határozottan nyugtalanította, hogy nem tudja megtalálni a hang forrását, amely mindig akkor hallatszott, amikor távolodni kezdett a kerítéstől. Hirtelen ötlettel megfordult, és elindult a nagykapu felé, kíváncsian, vajon így is hallja-e. Amíg közeledett felé, csend vette körül, semmi sem törte meg, csak a térdig érő gaz zizegése, amit lépései közben legázolt. Sarkig nyitva állt a kapu. Többméretes vasszárnyait átlyuggatta a rozsda. Megviselte az idő a rostokló vagonokat is, szinte csak vasból készült vázuk maradt meg, a deszkák lekorhadtak róluk, néhány formátlan, lifegő csonk maradt belőlük. Belépett és lassan haladt a széles kövesúton. A nap közben lebukott a hegyek mögött, a növő szürkület sejtelmessé kerekítette a barakokat, már inkább csak a kontúrjaikat látta, mint magukat az építményeket. Lepusztultságukat még így is tisztán kivehette. Nyeregtetejük ívben meghajolt, a legvilágosabb részükön, a szürke palánkon nagy kiterjedésű, fekete lyukak tátongtak, ott ahol hiányzott a fedőanyag. Nemsokára egy jókora térre ért. Szemben az úttal, amelyen idejött, egy nagy kőház emelkedett. Valaha szép lehetett, mára a pucér falak maradtak belőle. Hosszú, kiugró erkélyének jobb oldala ledőlt. Ablakaiban a betört üvegek maradék cserepei meredeztek. Tetejét mintha simára gyalulták volna, a képet három felnyúló, magányosan, csupaszon árválkodó gerenda zavarta. Nagy kőrakás állt a tér közepén, magas oszlop nyúlt ki belőle. Legtetején tépett, feketévé koszlott szövetdarab lógott. Négy irányba négy valamivel keskenyebb út nyílt. Gondolkodott, merre induljon. Rövid töprengés után a jobbra vivőt választotta, ám amikor elindult volna, újra hallotta a hangot. „Aközponti tértől balra vezetett az út a kőbányákhoz.” Határozottan csendült, mintha gazdája pontosan tudná, mit akar. Úgy döntött, elfogadja a láthatatlan kalauz iránymutatását, és elindult balra. Lassan elmaradtak mellette a barakok. Megszűnt az út sima, bitumen borítása is, látszott, itt már nem építették, hanem lábak koptatták a hepe-hupás, kövecses talajt. Lépései alatt megcsörrentek az apró kavicsok. Távolról halk, egyre erősödő, össze-vissza kopácsolás hallatszott. Kémlelt a sötétbe, de nem látott semmit, csak a szelíden emelkedő domboldalt maga előtt. Haladtában egyre hangosabbak lettek a kopogások, és időnként mintha emberi hangokat is hallott volna közöttük. A kaptató végére érve, egy katlan terült el alatta, egy ovális, mély völgy. Lent sötét sziluetteket látott, amelyek elütöttek a mészkő alkotta háttér világos szímétől. Hiába erőltette a szemét, nem tudta kivenni, mit csinálnak, csak az ütemes, fel-le mozgásukat érzékelte. Gondolkodott, hogyan juthatna el hozzájuk, és szétnézve maga körül, látta, hogy valamivel előrébb az út elágazik, s egy jóval keskenyebb ösvény vezet jobbra lefelé. Elindult rajta, és hosszú, a két kőfal között vezető, lejtős úton hamarosan beért a katlanba, szinte szemben azzal a meredéllyek, amelyen előtte állt. Innen már látta az embereket. Csontig soványodtak, a rajtuk lógó rongydarabok alig takartak valamit a testükből. Üres tekintettel emelgették csákányaikat és 138
