Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 2. szám - Brém-Nagy Ferenc: Abisszus

megerőltetéstől. Megállít, hogy kicsit kipihenje magát. Próbált tájékozódni, de nem sok eredménnyel. Növekvő félelemmel indult tovább az addigi irányba. Ha lehet még magasabbra csaptak a lángok, és tévolyodott, gyors táncot jártak a szélben. Az eddigi szelíd duruzsolásuk felerősödött, fenyegető, hangos morgássá változott. Tartott tőle, hogyha nem kerüli őket elég nagy ívben, valamelyik belekap a ruhájába. Egyre kétségbeesettebben igyekezett előre abba az irányba, amerre a vízzel telt vödröket tudta. Akármerre nézett, már mindenütt tüzet látott, mintha időközben a lángok bekerítették volna. Égett az arca, csörgött rajta a verejték, és valahányszor lélegzetet vett, a forró, füsttel telt levegő marta a légcsövét, folyamatos köhögésre ingerelte. Segítségért kiabált, de a tüzek zaja, a mély morgás, a suhogás és sűrű roppanások olyan hangosak voltak, hogy nem hallotta a saját hangját sem. Állt dermedten, üvöltött félelmében, miközben a körülötte egybefolyó lángok lassan közeledtek feléje. Apró területeket kebeleztek be egyszerre, a puszta földet nyaldosták, kicsi, reszketeg, kék lángokat élesztve a szétszórt szal- mamorzsalékon, ősszel otthagyott tarackon, hogy röviddel később végleg magukévá tegyék az így felderített földdarabot. Tehetetlenségében sírva fakadt. Időnként, mintha rés nyílott volna az egybefüggő lángfüggönyön, fejére húzva kabátját elindult arrafelé, ám alig tett néhány lépést, újra összezárult. Végső elkeseredésében rugdosni kezdte a tűzbe a laza, nedves főidet. Ez mintha segített volna. Ahová a rögök hullottak, ott sisteregve zuhant össze a parázshalom. Hirtelen ébredt reménnyel, őrült iramban járt a lába. Nagyon rövid idő alatt tetemes méretű árkot mélyített ki maga alatt. Keskeny rés támadt a lánggyűrűben, a rászórt föld vékony, gőzölgő hidat képezett a fehéren izzó zsaráton. Elviselhetetlenségig fokozódott a meleg. Összeszedte a bátorságát és nekiindult, hogy azon keresztül kimeneküljön a bömbölő lángok közül. Besüppedt a súlya alatt a laza homok. Léptei nyomán újra előbukkant az alatta izzó parázs. Futott, futott, de a vörös alagútnak nem akart végeszakadni. Úgy érezte, elég, elemésztik a lángok.

Sűrű szövésű, a tetején befelé hajló szögesdrót-kerítés húzódott keresztben, nem messze. Közvetlenül mögötte, egymástól szabályos távolságban, oszlopokon álló őrtornyok sorakoztak. Beljebb hosszú barakok rajzolódtak ki a párás szürkületben. Megtorpant. Nem érezett túl sok késztetést, hogy közelebb menjen. Teljesen elhagyatottnak tűnt a terület, a tornyokban nem látott őröket, és a barakok között sem mozgott senki. A lenyugvó nap fénye vörösre színezte a körben magasodó, csupasz helyeket. Jobbra, jó hajításnyira, a bejárati kapu sötétlett. Fölötte két öles vasoszlopon nyugvó boltív húzódott. Előtte mozdony nélküli tehervonatok vesztegeltek. Nem tudta, mi lehet ez, de valamiért viszolygott a látványtól. Megfordult, és elindult visszafelé az ösvényen. Ekkor nagyon ismerősnek tetsző hangot hallott. „Több, mint egy hétig tartott az út. Nem tudtuk, hol is lehetünk tulajdonképpen. Ha nagynéha megálltunk, akkor is csak félméternyire nyitották ki a vagon ajtaját. Éppen csak annyira, hogy vizet adjanak be az őrök, meg friss szalmát a sarokban felhalmozódott, ürülékkel teli helyett. Aztán megérkeztünk. Egyszercsak hangos sivítással megállt a vonat. Kint az addig megszokottnál is nagyobb hangzavar támadt, sürgölődést és kemény parancsszavakat lehetett hallani. Hirtelen teljesen elhúzták a vagon ajtaját, és mindenkit leszállítottak. Hosszú ideig káprázott a szemünk még a gyenge őszi fénytől is, ami a nedves, ködös

137