Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 11-12. szám - MELLÉKLET - Írottkő Stúdió
VERSELEMZÉS XX pozícionálja magát, jelen-létének tartalmát („S én ülök / Sírván a Sion-hegy alatt") a képzelt múlt jelen tésadéj narratívján keresztül véli érvényesülni, a történetmondás aktusa a megértés aktusának illúziójával párosul, a próbatétel sikertelenségének tudata (bűn) mindig csak visszafelé értelmezhető (bűnhődés). A mű-szubjek- tum olyan lehetőségként szemléli önmagát, amelynek itt-léte a történetisége által már meghatározott, de folyton aktualizálódó is, s ebben az alakuló történetiségben jön létre az önmegértés.12 A beszédidő és az eseményidő ütköztetése Ady egyik kedvelt poétikai fogása különösen az Új versek (1906) idején (Költözés Átok-városból, A Krisztusok mártírja, A Tisza parton), a lírai én eseményideje mégsem egy lezárt, múlt- ba-szakadó időtartam, hanem ismétlődő, ahogy a disznófejű Nagyúrral vívott csata örök-vissza térő, és esemény ideje, amely a vers elején még a beszéd jelenidejéhez képest múltként mutatja magát, a költemény végéré éppen a vele való azonosságát hangsúlyozza. A Sion-hegy alatt istenfigurájának bemutatása is előbb történik meg, mint hogy a lírai én istenkereső vágyódásának hangot adna („S kerestem akkor valakit"), tehát a róla alkotott tudása oly módon előzi találkáját Istennel, ahogy maga is újra visszatérőben („visszajöttem hozzád"), az alany, tragédiája nem az, hogy egy látszólag értékvesztett múltban istenkereső (egyik) próbálkozása vereséget szenvedett, hanem, hogy próbatételének állandóan ismétlődnie kell, újra és újra - eredménytelenül, mert eldöntetlen. Ahogy A Sion-hegy alatt ciklus műszubjektuma, Dosztojevszkij hőse, Iván Fjodorovics is kétségbeesésből próbál elszórakozni a hit gondolatával, a két vagy- vagy („hinni vagy nem hinni") között azonban végül mindketten a döntésképtelenség padja alá kerülnek. Zoszima sztarec jegyzi meg, ha a kérdés nem dönthető el pozitív, negatív irányban sem fog eldőlni, „mert maga sem hisz saját dialektikájában", de „éppen ez okozza minden szenvedését". A vers kezdő- és záróversszakának utolsó sora egymást idézi, a vers színtere változatlan, a megértés benső színterében viszont a Sion-hegy megindul vándorútján az esetlegestől („Valahol Sion- hegy alatt") bibliai intertextusok társcsapatának földjét érintve, míg a lábainál folyó istenpróba az interpretációs mese végén már nemcsak mint bibliai hegyet láttatja szimbolikusnak, hanem a lírai hős számára is azzá válik személyes életeseményei során, amelyet a határozott névelő is tételez „a Sion-hegy alatt". A Sion-hegy, a „föld köldöke" szakralitá- sának térbeli középpontja, melyre a hívő léleknek ismételten föl kell másznia mindaddig, míg egyszer az Úr részesíti kegyelmében (Zsolt. 120-134.), és ott-ma- radásra bírja. Föl- és lementének sikeressége azonban bizonytalan, de mégis dinamikus monoton állandó, helyváltoztatás, mely önmagát ismétli, melyet áldozat és önigazolás gyanánt mutat be Istennek, azok a hegyen, ahol egykor Ábrahám en- fiút áldozván bizonyította volna istenszerelmét (2Krón 3,1; Tér 22,2). A hívő „fölmeneti éneket" (Zsolt 120-134), a Vezeklő ingadozás zsoltárát énekeli („Tudom, hogy magasságba küldtek / S pályám grádicsát mégis sírva hágom"). Az Új Szövetségben ezt az utat belülről kell végigjárnia a hívőnek, Ady hőse mégis elzarándokol a hegy alá, hogy istenkereső vágyát térbeli helyváltoztatásával is reprezentálja - és nem téved: maga Isten száll le lakóhelyéről hozzá (vagy csak épp arra mászkál?), alászállása pedig egyaránt lehet emberkereső részvétének, tanácstalanságának, és kudarcának manifesztuma, mintha énmozgása épp úgy örök helyváltoztató lenne, mint teremtményének, aki visszatérésre kárhoztatott, ő pedig állandó visszatérő futásra („szaladt, „fölszaladt") - a valóságos utat tehát ő is megteszi. Ilyen bolygómozgás végrehajtója az Aranykövető Kiss József Új Ahasvérja13 („Méretlen idők átka nyom, / Nincs istenáldás utamon, / Ó meddig kell még bolyon- ganom?"-), Ibsen Peer Gyntje, sőt még a harmincas évek Áprilyjának csavargója,
