Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 11-12. szám - MELLÉKLET - Írottkő Stúdió

VERSELEMZÉS XIX ószövetségi sorokkal történő együttol- vasásában különbségként értelmezhető. A ciklus tizenöt versében az istenképzet lát­szólag a lírai én megnevező játék-gesz­tusának van alávetve, de vele párhuza­mosan alakul a játszadozását büntetlenül űzni képtelen megnevező szerepe is. így a játékot nem is a játékos, a beszélő szubjek­tum irányítja, hanem megnevező szubjek­tum és megnevezett egyazon mozgásnak, a játék önmozgásának alávetett. Ebben a kezdeményező játékmozgásban a Szeress engem, Istenem című versének (a ciklusban a nyolcadik) alanya Istenét ős- Állatnak mondja, mire a metamorfózis be is követ­kezik, s a következő versben a Jóbot el­nyelő kozmikus Cethal hátán találja magát a haláltáncát ropó lélek, A Sion-hegy alatt istenfigurájának tréfáját pedig megismétli Az éjszakai Isten („A régi tromfot vissza­adja"), megszökik a megfogalmazás elől, mielőtt a megnevezés által megismerhető­sége megnyílna. A Ószövetség oltalmazó, harcos pásztoristene az „Adóm, hol vagy?"- ban jár kedvenc kis védence, a zsoltárköltő király Dávid előtt, az őt dicsőítő szent szózatot viszont Az Isten baljánban neg­ligálja, a bosszúállóan igazságos Isten szin­tézise pompázik régi dicsőségében. Az Is­ten harsonája című versben, Istene tehát többnyire ószövetségien kétarcú, pusztító­védelmező, nem az Újszövetség szelíd, megbocsátóvá humanizált, jóságos, de erőtlen istene mint A Sion-hegy alatt téb- láboló istenfigurája. A játék alapelve az önmegújulás, melyben a játékos újra fel­találni véli magát, „az ismétlődésre való spontán törekvésben"10, amely a ciklus végén, a zárversben (Isten, a vigasztalan) annyira eluralkodik játékosán11, hogy já­tékistene minden sorában új meg új attri­bútumot nyer, s éppen azáltal kerüli meg a meghatározását, hogy a megnevezett szubjektumot szétírja, illetve túl- és szét­beszéli. Ez a „túlcsorduló" beszéd a ciklus többi versére is ráúszik, mert egyrészt mintegy visszafelé dalolása, képrongálása a megelőző, versekben megtalált istenkép­nek; másrészt paradox, de épp a teljes kép restaurációját célzó művelet: 4 „És ha néha-néha győzök,, Ő: Minden, de áldani nem tud," Ő járt, az Isten járt előttem, Kivonta kardját, megelőzött" („Ádám, hol vagy?") „Nem lesz majd kegyelem azoknak." „Nem int, nem bosszul, nem jutalmaz," (Az Isten harsonája) „Harangozott és simogatott" Ő csak mulat: se nem szeret," (A Sion-hegy alatt) „Uram, bántottál, űztél, megaláztál," nem dühít bennünket jobban" (Uram, ostorozz meg) A kép- és arcrongálás ellen hat, hogy a ciklus verseiben az egymást erősítő tényezők blokkokat hoznak létre, a blok­kok meglétének felismerhetőségét az ne­hezíti, hogy a közbeékelődő más blokkok­ból származóak, ha nem is vonják vissza, de „felülírják" a megelőzők bizonyossá­gait, ahogy a zárvers is úgy tekint az őt előző tizennégy versre, mint egyetlenre; viszonyulása korrekció, de nem helyes­bítés, hanem a hozzátoldás értelmében. Ilyen blokk az egyes Verlaine-versekhez (Rois, V epres Rustiyues) hasonlóan a pro- famzált vallási hagyományt stilizáló, vagyis a Krisztus-kereszt az erdőn, Egy régi Kálvin-templomban, és A Sion-hegy alatt című verseké. Hogy az induló Nyugat mennyire összekapcsolódott Ady nevével, nemcsak az 1909-es Ady-szám bizonyítja, hanem az is, hogy a folyóirat „első rek­lámja" az indulószámból sem maradhatott ki, ekkor 1908 januárjában itt jelent meg az említett A Sion-hegy alatt verse, melynek címe később az egész ciklusnak a címévé lép elő. Az istenkép ilyenfajta nemcsak antropomorfizált, hanem emberi-esetté for­mált képe egyedülálló Ady költészetében, A lírai én a történetmondó szerepébe

Next

/
Thumbnails
Contents