Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 11-12. szám - MELLÉKLET - Írottkő Stúdió

KÉPZŐMŰVÉSZÉT-------:-----------------------------------------------------------XVI--------a XX. század végére mindenképpen jellemző gesztusról van tehát szó. Az idézés, a rekontextualizálás, a már meglévőből való válogatás ily módon - a 'hogyan válhat műalkotássá a közönséges lapát' ma már talán nem is annyira sokkoló vállalkozásán túl - az elődökhöz, a megidézettekhez való tudatos művészi kapcsolódás gesztusa is. De mit kezdjünk azzal az első rácsodálkozás után kissé profánul hangzó ténnyel, miszerint a művész egy svájci művésztelepen találta és mint készen kapottat használta fel a témát és tett eleget a feladatnak. Egy művésztelepen kezdődött tehát, ahol nemcsak a falu lakóinak kimustrált, elnyűtt tárgyait óhajtotta megmenteni és hasznosítani a precíz svájci szemlélet, hanem összekapcsolva az ökonómia, a praktikum szempontjait a művészet elit világával egyszerre nyílt lehetőség művészetet csinálni és - felidézni, emlékezni Svájc híres szülöttére Tinguelyre is. Vagyis újra hasznosítani azt, ami/aki van. S ily módon újrafogyaszthatóvá, hatóvá tenni akár őt magát is.

Enyhe csalódottságunk, mely abból a romantikus alapállásból fakad, hogy szeretnénk a művészt afféle isteni teremtőként, minden kötöttségtől és elvárástól mentes zseniként tisztelni, gyorsan elpárolog, ha tudomásul vesszük: az eredetiség követelménye mennyire nem ere-, deti már.

És mondanom sem kell, én itt most nem a művek kvalitásáról, vagy ha tetszik zsenialitásáról beszélek. A szokatlan, a megejtő itt éppen a már meglévőhöz való viszony átértelmezésében, kifordításában, a tárgyakhoz való ragaszkodás különös és gyakran félreértett folytonosságában van. Jelentések és jelentésvesztések bonyolult tükörlabirintusában jön létre az intellektuális bizsergés, amely számára transzcendencia és demisztifikáció, szent és profán, kultikus tér és roncsvastelep egyaránt jelenlévők lehetnek.

Elfogódottan lépünk a kiállító térbe, hiszen az ajtónál mindjárt egy angyal, egy igazi földreszállt áll őrt nekünk. Meg persze legalább kétszáz éve tudjuk, hogy a múzeum profanizált világunkban a szent hely státuszát követeli magának. S aztán alig teszünk pár lépést, szembetaláljuk magunkat a nagy Picasso-1 és gyerekkorom kedvenc mesefiguráját egyaránt megidéző, s ha már itt tartunk, a görög tragédia számára sem közömbös kecske figurájával. Zavartan tekintünk körbe, hogy aztán ha nem is hangosan - mert az valahogy mintha nem illenék a „szent" művészethez - legalábo magunkban jókat derülünk, s minden bizonnyal röhögnénk is, ha lenne hozzá merszünk.

Mert mi más, ha nem irónia, kegyes és kegyetlen, jótékony és indulatos, s ami nekem személy szerint még fontosabb a megtartó önirónia az, amivel itt találkozunk. Meg persze csoda, mint a mesében, varázstalanított világunk rozsdásan nyikorgó átlényegülése, kinek-kinek ízlése szerint.

A megvilágítás, melybe Kodolányi László helyezi szemmel láthatóan szeretett tárgyait, nemcsak a dolgoknak mutatja meg saját, eddig el nem gondolt lehetőségeit, hanem számunkra is megnyitja elhasznált önmagunk újrahasznosításának lehetőségét. Miközben folytonos fogyasztásra szólít fel világunk, éppúgy mindennapi tapasztalatunk az ökonomikus újrahasznosítás gazdasági imperatívusza is. A túlélés lehetősége, hogy világunk ne válhasson egyszerhasználatossá és eldobható vá.

S ha még van türelmük, csak egy mondat: legyenek résen, a garabonciás folyton a sarkunkban jár, időnként pimaszul elénk vág és hunyorogva arra figyelmeztet, engedjük át magunkat a „képzelőerő szabad játéká"-nak, hiszen olyan helyre kerültünk, ahol „sok gondolkodni való" akad számunkra.