Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 11-12. szám - MELLÉKLET - Írottkő Stúdió
XIII PRÓZA kor... - De nem bírta folytatni, sírva fakadt, s úgy rázta keskeny vállait a zokogás, hogy rossz volt néznem. Nem tudtam, mitévő legyek; félúton Lázár és az embereim között nyugtalanul topogtam a porban. Egyik pillanatban örömest kámforrá váltam volna, a másikban viszont oda akartam sietni a kirekesztetthez, megindulva szenvedése láttán, hogy ügyet sem vetve szagára és a tekergőző férgekre, magamhoz öleljem. Megcselekedni azonban egyiket sem volt bátorságom. Gondolataim ide s tova száguldoztak vadul sajgó fejemben, homlokegyenest ellentmondva egymásnak; egész bensőm kavargott a szánakozással vegyes borzadálytól. Végül a következő szavak buktak ki a számon, mialatt egynéhány habozó és ingatag lépést tettem a szerencsétlen felé, a nagyobb nyomaték kedvéért karomat is kinyújtva:- Hát nem érted, Lázár? Csakugyan ennyire vak és süket vagy az isteni kegyelem iránt?... Lásd már be végre, ez a te kereszted'. A feltámadás... Sejtelmem sem volt, honnan tolultak cserepes ajkaimra ezek a szavak, olyannyira idegenül hangzottak minden korábbihoz képest, amit egész eddigi életemben valaha is mondtam vagy gondoltam. Rettenetes megrendültség vehetett rajtam-erőt, hogy ki tudtam préselni számon e különös szavakat. Talán nem is én mondottam ki őket, vagy ha én is voltam az, lényemnek egy olyan része nyilatkozott meg általuk, melyet eddig nem ismertem. Lázár ugyanúgy elámult, ahogy jómagam. ■*- Te is önzőnek tartasz, igaz? - kérdezte valamelyest lecsillapulva. - Mert a nővéreim, Márta és Mária ezt vetik a szememre... Meglehet, önző vagyok - dünnyögte még, egyre kevésbé törődve velem; dühkitörése ugyanolyan váratlanul hanyatlott alá, amiképp fölszikrázott. - Ám egy hang megsúgta nekem, hogy az átkom beteljesedik... És akkor... ha már ő is feltámadt a kereszthalálból... akkor tán megnyugszom magam is... Szomorkás mormogásáből azonban nem hallottam többet. Alighanem röpke önkívületi állapot hatalmasodott el rajtam, amilyen a nyavalya torost lepheti meg rohama előtt, mert arra eszméltem hirtelen, hogy Flaccus vonszol a karomnál fogva, a faluból kifelé. A trák légionisták oldalvást baktattak, s furcsállva méregettek homoktól gyulladt szemükkel. Teremtett lélek sem mutatkozott a falubeliek közül, csak a kecskék mekegtek és a malacok visítoztak. Fejünk felett bögölyfelhő zúgott.- Megbabonázhatott az az ember a zsidók mágiájával - magyarázta Flaccus kérdő pillantásomra. - Túl sokáig állottál a napon, uram, azért cipeltelek el, de látom, már kutya bajod... - Azzal eleresztette zsibbadt karomat, s csöndesen lépegettünk tovább a cédrusfa felé, ahol a többi légionárius várt ránk, a türelmetlenül iázó szamarakat nyugtatva. Esteledett. A nap, akár egy lesben álló sivatagi oroszlán szeme, piroslott az égen. Én még egyszer visszasandítottam Lázár felé: ugyanabban a közönybe fásult, szoborszerű testtartásban - föltehetőleg arckifejezése is hasonló volt, de vonásait már nem vehettem ki - kushadt a csipkebokrok buja levélfüggönye alatt, amiképpen jövetelemkor megpillantottam. Soha nem láttam viszont, s nem is kívántam, hogy viszontlássam. ...A többi röviden összefoglalható: Jézust csakugyan istenkáromlónak bélyegezte a zsidó nagytanács, és azt is sikerült kieszközölniük, hogy Pontius Pilátus - bár mosva kezeit - kereszthalálra ítélje. Mindez semmi esetre sem öregbíti Róma hírnevét. Az ítéletet végrehajtották. „És kijött a halott, keze és lába körülkötve pólyákkal, arca pedig kendővel (...). Jézus szólt (...): 'Oldjátok föl, és hagyjátok elmenni!'..." (Jn 11,44)
