Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 11-12. szám - Gyurácz Ferenc: A technokrácia küszöbén

saját törekvéseire és észleléseire hagyatkozni. Az e korban lábra kapó reakció „vallás és politika” újraegyesítését, a „trón és az oltár” új szövetségét akarta (pl. Bonald és de Maistre), ám ez a törekvés akkor bukott meg végleg, amikor a 19. század második felében már Róma is alkalmazkodni kezdett a mindent elsöprő' civil társadalom követelményeihez. Ez utóbbi romantikus kritikusai az erkölcs, a táj, a kultúra stb. romlását vetették a civil társadalom szemére. Mindazonáltal a liberalizmus és ellenfeleinek konfliktusa a 19. század első felében még nem volt éles, hiszen ekkor a vezető liberális elmék még osztották a kereszténység, a humanizmus és a hazafiasság elveit. A liberális modernség és kritikusai felfogásának mintegy szintéziseként idézi fel Molnár Saint-Simon, Hegel és Tocqueville nézeteit. Legtöbb becsüléssel az utóbbiról szól, a francia diplomatáról, aki az emberi természet ismerőjeként látta a liberalizmus despotizmusba fordulásának veszélyét, és döntően fontosnak tartotta a vallás szerepét; a vallásét, amely életben tartja a szellemet.

Az új korszak szószólója azonban nem ő, hanem Marx lett. 1850-től a modernség eldurvulásáról beszélhetünk; a liberalizmust a darvini elmélet erősítette, a baloldal pedig Marx mögé sorakozott. „Ahogyan Tocqueville munkássága jelzi azt a fordulópontot, amelynek környékén a modernség mintegy újraindul és pótvallásokat hív életre, úgy voltaképpen az egész XIX. századról elmondhatjuk: abból állt, hogy a modernség témáit eljátszotta, lelkesedett értük - s hagyta, hogy az új játszmák tűzében megsemmisüljenek” - írja Molnár Tamás. Az 1950-ig tartó korról, és többek közt az osztályharc, a fajiság, a bergsoni „életerő” vagy a technika mítoszáról van szó, meg a rájuk épített utópiákról. Visszafelé, így a vallási restauráció, a legitim királyság stb. irányába ekkor már végképp nem nyílt út; az egyház a hanyatlás lejtőjén megkötötte a maga „társadalmi szerződését”, sorra adta-adja föl hadállásait, és a Doloso Cortes spanyol gondolkodó nevéhez köthető tekintélyelvű diktatúrák sem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. A modernségről való lemondás már nem volt elképzelhető. Molnár Tamás így ír a jelenkorig nyúló kakofóniáról: „Következésképpen inkább maga az elit fragmentálódott: kis, egymásra féltékeny csoportokra, klikkekre oszlott fel, s ezeknek mindegyike ha nem is új vallást alapított, legalább intellektuális szektát szervezett. Saját nyelvű, sőt saját liturgiával rendelkező szektát: egzisztencializmus, strukturalizmus, hermeneutika, nyelvanalízis, dekonstrukció és így tovább. Az is a modernség jele, hogy nem keletkezett összkép, csak szellemi töredékek: misztikus, művészi, politikai, nyelvészeti lobbik, amelyek idővel tovább osztódtak, vagy egymással új kombinációba léptek.”

S máris jelenünknél tartunk, amelyben a civil társadalom hegemóniáját az éppen aktuális utópia olyan hívószavai jelzik, mint a globalizáció, az amerikanizmus, a partnerség, a technológia, és olyan társadalmi és kulturális jelenségek, mint a család fölbomlása (vö. partnerség), a művészet dehumanizációja (vö. Ortega hetven évvel ezelőtti megállapításával) és mint - az unalom. A politikai diagnosztikát a H. G. Wells-Fukuyama-vonal uralja, amely „az ipari terjeszkedés és a liberális demokrácia megtörhetetlen kapcsolatára” építi - valljuk meg: félelmetesen gyermeteg - utópiáját. Arra a kapcsolatra, amely Molnár Tamás szerint „a modernség működésének alapelve, sőt vallása.” Molnár sokrétű leírást ad a liberális társadalom zűrzavaráról. Sorra világít rá a modern „értékek” valódi természetére s nem titkolja, hogy szerinte

1064