Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 11-12. szám - Gyurácz Ferenc: A technokrácia küszöbén

s remélhetőleg folytatódik a soruk, s majd követi őket egy, a gondolkodó munkásságát bemutató kismonográfia is (legalább a külföldön már megjelent összefoglalások valamelyikének fordításaként).

Az Európa Könyvkiadó Mérleg-sorozatában kibocsátott, A modernség politikai elvei című könyv valószínűleg sietősen készült, legalábbis ezt jelezhetik a szövegében található önismétlések, szerkesztési problémák, pongyola megfogalmazások. Tartalmilag a kötet nem hoz újat a szerző más munkáihoz képest, azok kiérlelt fölismeréseit foglalja össze. Ám éppen ezért: összefoglaló, nyomatékosító jellege okán alkalmas arra, hogy Molnár Tamás modernséggel kapcsolatos politikai filozófiája summázataként olvassuk.

Mint mindig, hatalmas történeti tudásra alapozza érvelését és állításait. Utal a liberális modernség kialakulásához vezető filozófiatörténeti út fontosabb állomásaira, a reformátoroktól Descartes-on, Spinozán át Hegelig és Kantig, nagyobb figyelmet szentelve az uralomra törő civil társadalom olyan politikai gondolkodóinak, mint Machiavelli, Jean Bodin, Hobbes, Locke vagy Rousseau. A modernség két alapfogalmának a demokráciát és az ipari társadalmat tartja, amelyek a haladás-gondolattal és az anyagra alapozott tudománnyal kapcsolódtak össze. A természettudományok ismert eredményei magukkal hozták a „megszerkesztett társadalom” gondolatának térhódítását a 18. században, és az egyéni hős helyébe a polgári gondolkodók fejében belépett a tömeg. A hatalom páli felfogását, miszerint az Istentől való, fölváltotta a társadalmi szerződés elve, a keresztény erkölcsöt pedig a hasznosságra törekvés. Az említett filozófiatörténeti úttal párhuzamosan azonban haladt egy másik is, amelyet kevesebb siker kísért, de gondolati eredményei élnek és ma is érvényesíthetők. Olyan „antimodern” (antiliberális) gondolkodók jelzik ezt az utat, akik maguk is a modernség nagy történelmi korszakának részeiként szemlélhetők, hiszen azonos nyelvet beszélnek ellenfeleikkel, s azonos problematika foglalkoztatja őket. Vico, Tocqueville, Nietzsche, Max Weber szembeszálltak a kritikátlan haladáspárti liberalizmussal, annak veszélyeire hívták föl a figyelmet, s jelentős hatást gyakoroltak a 20. század gondolkodására. De Molnár Tamás gyakran hivatkozik olyan, lényegében reakciós gondolkodókra is, akik nem pusztán a modernség korrekcióját tartották szem előtt, hanem megpróbáltak lényegesen más irányú elképzelésekkel föllépni, Joseph de Maistre-tól Spengleren át Carl Schmittig és Ortegáig.

Az eseményeknek „más irányt szabni” mindeddig nem sikerült, de joggal vethető föl a kérdés, hogy vajon valamikor megtorpanhat-e és ellentétes irányba fordulhat-e a folytonos radikális kritika, amely az egyik Molnár Tamás-féle meghatározás szerint („az új folytonos megújhodásának elve és folyamata”) a modernség jellemző vonása?

A modernség hiányai és veszélyei már annak második, 1750-1850 közötti korszakában megmutatkoztak. (1950-ig számíthatjuk a harmadik korszakot. Azóta a posztmodern kort éljük Molnár Tamás kissé talán elnagyolt felosztása szerint.) Ilyen elsősorban a kereszténység háttérbe szorulása nyomán az új kohéziós elv hiánya, amelynek pótlására újabb és újabb pótvallások keletkeztek. A modernség kezdeti szakaszának materializmusa a francia forradalom utáni korban kérdőjeleződött meg. A lét Isten teremtette, állandó alkatára vetik ekkor a hangsúlyt sokan, amelynek figyelmen kívül hagyása tragédiákhoz vezet. Ismerni kell ezért a hagyományokat, nem elég az egyén

1063