Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 11-12. szám - Domokos Mátyás: Az utolsó előtti gondolatok festőjéről

helyütt, hogy „a költészet szükségszerűen a kép és a metafora révén kell, hogy kifejezze magát”. Ez a megállapítás a festői kifejezés jellegét illetően is érvényes; Bartha László képeire vonatkoztatva szó szerint igaznak érzem, mert az ő képein a metafora sugallata és a vizuális kép szétválaszthatatlanul egy. Gondoljunk arra, hogy például a megjelenített balatoni jégvilág festői vízióinak dermesztő szépsége hányféle bonyolult, egymásra rétegződő jelentésű metaforát rejtjelez Bartha László számos képén, ami - mondjuk, az ötvenes évek, vagy Weöres Sándor kifejezésével: „a Történelmi Tél” természetéről - másképpen el sem mondható. Ha felidézzük e képek keletkezését megelőző évtized fenyegetéseit, akkor talán nem ok nélkül juthat eszünkbe, amit egy nagy latin-amerikai író, Julio Cortázar mondott az ilyenfajta művészi átlényegítés emberi mozgatórugóiról: „Ugyanaz az ember, aki racionálisan fájdalmasnak találja az életet, megfoghatatlan gyönyört érez, ha ugyanezt egy képpel mondhatja el.” - S ehhez még hozzátenném, hogy a Bartha László- képeken átderengő metaforák, a vizuális megjelenítés módját tekintve valamiképpen úgy hordozzák magukban a festészet többezer éves kultúrájának az emlékezetét, ahogyan génjeink vagy tudatalattink a harmadik évezredig vezető út archetipikus tapasztalatait. S talán nem tévedek nagyot, ha feltételezem, hogy ezért mondogatta önjellemzésül Bartha László, hogy ő az „utolsó festő”, s ezért festett képet, képek sorozatát, Utolsó előtti gondolatok címmel. Egyik interjújában azt mondotta, hogy „amit a sors kiró valakire, azt véghez is viteti vele.” Vele úgy vitette véghez, hogy nem egyszer keserves történelmi körülmények között is meg tudta őrizni művészi önazonosságát, s ennek köszönhető, hogy festészetét, amely a természetelvű és az absztrakt stílus-inspirációknak a rá mindig jellemző lírai atmoszférát hordozó szintézise, ne lehessen „címkézni”, a divatos elfogultságok és egyoldalúságok aklába beterelni.

Ehhez a művészi integritáshoz persze valami más is kellett: a művész erkölcsi integritása. A 20. századi művész igazi problémája mindenekelőtt az erkölcsi helytállás problémája, hangoztatta a mindig .kétfelé harcoló” Babits Mihály. Tántoríthatatlan ragaszkodás és hűség a küldetéshez; ahhoz, hogy Isten vagy valamely rejtelmes és hatalmas erő, amit jobban megnevezni nem tudunk, „merre rendelte menned”. Különböző kísértésekkel szemben kell megóvnia a művésznek magát, s nem csak a politika, de a művészi divatok és dicsőségvágy szirénhangjaitól se szabad elcsábulnia. Bartha Lászlónak hét évtizeden átívelő hosszú útján mindig volt elegendő ereje és fegyelme ahhoz, hogy azt vigye véghez, amit sorsa kirótt művészetére. - Amit én el tudok róla mondani - ennyi. A többit, amiért itt összegyűltünk, s ami az igazán fontos, elmondják a falakon a képek.

1043