Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 11-12. szám - Fábián László: Szímorgh
messzi észak egyik híresen híres, szinte kimondhatatlan nevű kónsfájáról, egy faóriásról érkezett ide kíséretében egy arrafelé elhíresült isten hasonlóképpen híressé vált két hollójával, egyikük a Gondolat, másikuk az Emlékezet névre hallgatott, mi több, hordozói voltak mindannak, amit ez a két fogalom takart, fóltehetőleg azért kísérték el a sast erre a hihetetlenül hosszú útra, hogy nevükhöz méltóan a megfelelő' pillanatban szolgálatára lehessenek, emlékezetében egyik folyvást ébren tartsa Szímorgh legendáját, amely ismeret tudásként függött azon a kó'risfán szintén, honnét a sas származott, másikuk meg továbbgondolásra ösztökélje a félelmetes erejű madarat, amikor majd erre lesz szüksége, és úgy tetszik, az éjszaka megérlelte ezt az utóbbi gondolatot, valami ötlet megvilágosult az ezüstharmatos sötétségben a szárnyas ragadozó agyában, tehát nyomban az ébredés után ki is kívánkozott belőle, hogy megoszthassa a többiekkel, éber fólvigyázói, a két robosztus holló szintúgy erre ösztökélték pirkadatkor, a sas beszéde azonban meglepó'en egyszerű és tömör volt, arra tett javaslatot, hozzanak létre a madarak egy szűkebb szervezetet, amolyan tanács félét, amely képes lesz megvitatni a teendőket, mert ebben az óriási közösségben a vita partalanná szélesedhet, a tárgy kezelhetetlen lesz, elsikkadnak a legjobb gondolatok, ötletcsírák is, bízzanak meg teljes mértékig a tanácsba javasolt képviselőikben, hiszen ők maguk tetszésük szerint választják őket, akik aztán eldöntik, miként tehetők rendbe a dolgok, hogyan számolható föl a fejetlenség a madarak világában, legelőbb válasszon meg ez a tanács egy muhtaszikot, aki majd fólvigyáz a rendre, fólügyel az erkölcsre, levezényli a tanács gyűléseit, amíg ezen a szervezeti kérdésen túl nem jutnak, úgysem lesznek képesek a legcsekélyebb előrelépésre sem; a sas jószerivel elhadarta mondókáját, két oldalán a hollók olykor hangsúlyosan, nyomatékosan bólogattak szavaira, hogyne helyeselték volna azokat, ha egyszer szálig ők sugallták valamennyit, a szárnyas társadalom ezt is türelemmel hallgatta végig, majd rögvest összedugták a fejüket, időnként erősödő csicsergés terült szét a már ismét egyre sárgábbnak érzékelhető homokon, a kifakuló ég alatt, amelyről rohanvást tűntek el a csillagok, akárha a madárkák visszabújtak volna rejtett fészkeikbe, mindössze a telihold halványuló korongja maradt, és szinte pillanat alatt hallgattak el a tágas térség minden pontján, kísérteties csönd támadt, hogy utána egybehangzó erővel, mégis tagoltan csattanják föl megszámlálhatatlan garatból: „légy a muhtaszik, sasmadár!”, és még ki is egészítették egyhangúlag: „téged kívánunk”, és abban a pillanatban lebegni látták a magasban kiterjesztett szárnyaival a méltóság- teljes madarat, ámbár az valójában most is két kísérője között ült rezzenéstelen, lám, újfent az örökkévalóság elgondolkodtató kísértete! és a kívánság előadását éljenzés és ünneplés követte, nem volt kétséges, a népakarat maga fölé emelte, maga fölött óhajtotta látni a puszták és szirtek megkérdőjelezhetetlen tekintélyét, a valójában mindig fejedelmüknek elismert madarat, a sas a tőle megszokott nagyvonalúsággal viselte az ünneplést, időnként rántott egyet a fején, olyankor az őt figyelők szeme mintha káprázott volna: egyetlen nyakából két fejet véltek elágazni, sajnos azonban nem gyanították a káprázat jogosságát, mivel az már a madár jóval későbbi története, más korban, eltérő körülmények között akadt némi tanácstalanság, egy idő után ennek ellenére sikerült a különböző madárcsoportoknak megegyezniük, melyikük képviselje őket a 995
