Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 11-12. szám - Dragomán Pál: Hagopián, a Megváltó

maga nem tehet mást, pedig már nem hallom a Hangot. Istenem, megint nem hallom a hangot és vissza kell mennem oda egyedül, egészen egyedül! - A hangja kemény volt, érdes, öklei görcsbe szorultak.- Először elmegyünk hozzám, meg akarok tisztálkodni! így nem mehetek a kórházba, megértitek, ugye? - már ismét tegezett. Nekem már minden mindegy volt, csak azt vártam, hogy vége legyen ennek a keserves útnak, kiégett voltam, érdektelen és halálosan fáradt. Hagopián átvette a vezetést, rövid fülszavakkal irányította Mózest, pár perc múlva egy villaszerű nagy ház eló'tt álltunk meg. Behavazott kert végében állt a ház, hótól roskadozó bukszus bokrok között bandukoltunk vendéglátóvá szelídült betegünk nyomában.- Nincs itt senki - morogta -, hideg lesz, de majd begyújtok. Egyedül élek, egészen egyedül, mindég egyedül voltam, mindég. Hatalmas kapukulcsot halászott elő fekete kabátja zsebéből, csikorogva nyílt az ajtó. Huzatos, sötét folyosón mentünk be a házba, nyikorgó falépcsőn, majd egy nyitott gangról egymásba nyíló szobákba léptünk be. Hagopián előttünk haladt, gyújtogatta a villanyokat, nagy antik csillárok lógtak a mennyezetről, régi bronzok, aranyozott fa, muránói üveg. A szobák majdnem üresek, csak néhány bútordarab. Nagy barokk szekrények, hatalmas karosszékek, kifényesedett bőrhuzatukon megcsillan a csillárok fénye. Hangszerek és régi könyvek mindenfelé, fagottok hárfák, csellók, hegedűk, a sarkokban rokokó porcelán kályhák. A fehér, rőtvörös-zöldes bőrbe kötött könyvsorok között régi metszetek. Az egyik szobában hosszú, divatjamúlt hangversenyzongora, fényesre vikszolt fedelén delfti fajanszok. Az ablakokon liláskék muszlin függönyök, a parkettán keleti szőnyegek mindenfelé, jordesz, ladikh, szumákh. Hirtelen földbe gyökerezett a lábam, mozdulni is alig tudtam a döbbenettől. Rájöttem, hogy ez az a ház, ahol annyiszor jártam álmomban. Olyan volt pontosan, mint az álmaimban, csak összeszedett, belakottabb, kevésbé elhagyott.

Hagopián tüzet rakott a kályhában, majd eltűnt egy ajtó mögött, ahol a konyhát sejtettem. Megrakott ezüsttálcával tért vissza nemsokára, a tálcán füstölt pisztráng, házikolbász, aranyló szalonna, többféle sajt, parmezán, rock- fort, ementáli, befőttek, málna, ribizke, meggy, egy tálban almák s vöröses nagyszemű szőlő. Letette a tálcát egy asztalkára, majd a sarokban álló hatalmas pohárszékről leemelt egy palack zöldesen csillogó régi évjáratú francia konyakot. Simafalú, gömbölyű poharakba töltötte, majd szótlanul elénk tette. Sírnivalóan jó ital volt. Melengettem egy darabig a hasas poharat, már nem éreztem az egész napi jelenlét kínját, éreztem, hogy lassan a csontjaim is átmelegednek. Házigazdánk a csillár fényébe tartotta a poharat, átnézett az aranyló italon, - Jó évjárat!, mondta, nagyon jó évjárat! Lassú, végtelennek tetsző mozdulattal alsó ajkára támasztotta a poharat és mintha harapná az italt, lassú kortyokban kiitta. Mózes habzsolva tömte magába a sokféle ennivalót, én csak pár falatot ettem, Hagopián semmit. Tűnődve nézett rám üres poharát forgatva vastag ujjai között.- Széthullott ember vagyok én, doktor!, ahogy maguk mondják, deviáns személyiség. Hiába minden, nem változik már az én életemben soha semmi, magamnak is terhére vagyok, minden beszűkült körülöttem, minden. Valamikor nagyon közel kerültem a hatalomhoz, nagyon közel, túlságosan fiatalon, éretlenül. Akkor még nem tudtam, hogy a hatalom nem lehet az egyes emberé, még akkor sem, ha úgy érzi, már a kezében van, azt csinál vele, amit

986