Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 11-12. szám - Dragomán Pál: Hagopián, a Megváltó

dugulás volt a benzinvezetékben, a hideg egyre elviselhetetlenebb, de Hagopián vidáman aludt, fejét a hidegtől reszkető' vállamra hajtva.

Ahogy ott ültem a száguldó mentőautóban, vállamon egy alvó óriással, akinek a sorsáért felelős vagyok, de akiért tenni semmit sem tudok, átéreztem a tehetetlenség és hiábavaló igyekezet minden kínját. Rádöbbentem, hogy megfutamodásom, régi életemből való menekülésem akaratgyengeségből, a következetes építkezni tudás képtelenségéből fakadt. Katartikus, nagy élményekre vágytam, amelyekből megtisztulva és önmagam szemében felmagasztosulva kerülök majd ki, de nem vettem észre, hogy úgy jártam, mint a dilettáns költő, akit sohasem a mű érdekel, amit alkot, hanem csak a művel elérhető kétes társadalmi siker. Soha még ilyen tisztán és őszintén nem láttam önmagam, életem tévedéseit, cselekedeteim önző mozgatórugóit. Önkínzó alapossággal éltem át ezt a szégyent, megértettem ennek a mai napnak minden fonák nevetségességét. Az elkötelezettséget vállalni akaró, a katasztrófa- helyzet szorítását elviselni tudó szerepre készültem, és az esemény iróniája már-már az abszurditást súrolóan nevetséges helyzetbe kényszerített. Nevetségességében is szomorú, a rabszállító fegyőr helyzetéhez hasonló szerepbe. Talán a tudatom mélyén még mindig munkáló önmentő ösztön tette, de hirtelen nagy megértést és szeretethez közel álló rokonszenvet kezdtem érezni alvó útitársam iránt. Soha sem éreztem még ilyen erős azonosulni akarást egy másik emberrel. Pályám eddigi állomásain racionális tudatossággal kerültem az érzelmi azonosulást a rámszorulókkal, úgy hittem, az együttérzés beavatkozásom eredményességét gyengítené. Most, hogy ebben az abszurd helyzetben átgondoltam mindezt, megéreztem, hogy a magamra kényszerített közömbösség sivár-szegényebbé tette egész életemet, megfosztott az igazi emberi kapcsolatok örömétől.

Késő éjszaka lett, mire beértünk a városba. Görbe külvárosi utcákon hajtottunk végig, zagyva házhalmaz mindenfelé. Nedvesen csillognak a havas kockakövek, kusza vonalakat rajzolnak rá a fák árnyékai. Hosszú, kopasz sorban állnak az út két oldalán. Agaikat minden tavasszal levágják, a vastag törzsek végén nevetségesen vékony vesszők merednek az ég felé. Torzak. Városi fák. Törzsüket görcsbe rántja az igyekvés, a küzdelem a külváros füstjével, porával, kietlenségével. Egymásnak dőlő háztetők fölöttünk, alattunk kanálisrács és utcakő. Üresek az utcák, csak a házak elé kirakott szemétkosarak őrzik a tegnapot, néhol hunyorgó lámpák derengő fénye.

Tétován keringtünk az idegen utcákon, mindegyre visszajutva oda, ahonnan elindultunk, sehol egy ember, akit megkérdezhettünk volna, merre van a kórház. Végül Mózes is beleunt a céltalan császkálásba, megállította az autót. Ekkor, talán a váratlan, hirtelen beálló csendre, megébredt Hagopián. Tétova értetlenséggel, hunyorogva nézett körül, mint aki nem tudja, hogy hol van. Szeme egészen tiszta, arcán mégis derengő nyugtalanság, az önmagát azonosító tudat nyugtalansága. Kutató tekintettel nézett rám, szemügyre vett alaposan, majd megjelent az arcán a felismerés bizonytalan-tétova árnyéka. Rekedt, fátyolos hangon szólalt meg és már nem nevezett Szent Péternek.-Hol vagyunk? - kérdezte. Megmondtam a város nevét. Bólintott.- Igen a szülővárosom - mondta. - Ez milyen autó? - kérdezte.- Mentő - feleltem. Hosszan nézett rám szomorú fátyolos tekintettel.- Akkor maga a doktor, ugye? Visszavisz oda, a tébolydába. Igen, tudom,

985