Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 11-12. szám - Dragomán Pál: Hagopián, a Megváltó
- Nem akar megállni! Mondd meg neki, hogy azonnal álljon meg! Meg kell állnia! - Kiszabadítottam magam a kezéből és átnéztem a kicsiny ablakon a vezetőfülkébe. Mózes összekuporodva, a kormányra rádólve vezetett félkézzel, szabad kezének ujjai félelemtől bénult görcsben szorították a szere lóvasat.- Meg kell állnunk!- Értsd meg, Szent Péter, meg kell állnunk, itt, ennél a temetőnél, itt a kanyar után!- Ha nem állunk meg, imákozni fogok, hogy elromoljon az autó! Már üvöltött és közben izgatottan dörzsölgette hatalmas kezeit.- Imádkozni akarok a halottaimért, ide vannak eltemetve, itt feküsznek szegények a hó alatt. Fekszenek szép nyugodt-csendesen és rám várnak, már tudják, hogy jönni fogok, a Hang megmondta nekik, hogy jönni fogok. Meg fogunk állni a kanyar után, ott van a temető. Ott meg kell állnunk, nem élhetek vissza a halottaim bizalmával! Meglátod, ahogyan odaérünk, elromlik az autó! DEFEKT, ez kell nekünk, ott, pontosan a temető mellett!- Bemegyünk és imádkozunk, te is imádkozni fogsz, és ez a bivaly sofőr is.- Ha én akarom, imádkozni fog egész éjszaka, egészen reggelig! Éppen szólni akartam Mózesnek, hogy álljon meg, amikor a motor köhögni kezdett, Mózes beletaposott a gázpedálba, de mindhiába, a motor egy utolsó sikollyal végleg elhallgatott. Hagopián diadalmasan rámnézett, arca kisimult, kék szemében gyermeki derű látszott. Meglengette az öklét az orrom előtt:-Látod, mekkora kezem van, Szent Péter?, ha én ezzel a kézzel megütlek téged, meghalsz azonnal, érted? Azonnal! De ne félj!, nem bántalak én téged, nem bántalak, ne félj, Szent Péter! Kinyitotta az ajtót és ruganyos-könnyedén kilépett az autóból az útmenti mély hóba. A hosszú üléstől dermedtre gémberedett lábammal nehézkesen kászálódtam utána. Megállt az út szélén, teljes magasságában kiegyenesedve állt ott szelíd arccal, a szürkülődő ég felé fordított szemekkel. A temetőben hosszú, vékony fakeresztek, majdnem egyformák, olyan volt a temető, mint egy fekete fonallal kivart keresztszemes abrosz. A „Világ Ura” elnézett fölöttem, lassú, nyugodt léptekkel indult a kapu felé. Egy darabig még láttam, amint kanyarogva baktat a sírok között, majd eltakarták a keresztek. Mózes a motorház alatt feküdt, amikor Hagopián visszajött, csak a feje látszott ki az autó alól. A világ ura lassú léptekkel közeledett felénk, arca nyugodt, komoly, majdnem szoborszerű. Lassan odalépegetett Mózes mellé, majd hirtelen mozdulattal lehajolt és homlokon csókolta. A gesztus számomra is annyira váratlan volt, hogy észre sem vettem, amikor Mózes kiugrott az autó alól és befutott az erdőbe. A fák között találtam rá, sírva térdelt a mély hóban ökleit az ég felé rázta.- Nincs Isten, doktor úr!, Nincs Isten! Én ezt már nem bírom tovább! - zokogta. - Félek, nagyon félek tőle! Átöleltem reszkető vállát, úgy vezettem vissza a kocsihoz. Mikor újra elindultunk, már este lett. A motor halk zúgásában minden összefolyt, elmosódott a bennem, a kinti sötétség egybefolyt a bentivel, aludtak körülöttünk a hegyek a ragyogó égbolt alatt, a télbe némult föld felett. Elaludt Hagopián is, fejét szelíden a vállamra hajtotta, ajka mosolygott, arcán kellemes pirosság. Kisimult arc, csupa nyugalom, csupa elégedettség. Még háromszor állt le a motor azon a borzalmas úton, valami 984
