Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 11-12. szám - Dragomán Pál: Hagopián, a Megváltó
a termoszban, csészét tartó kezem meg-megremegett, a könyököm ilyenkor hozzákoccant az asztal lapjához. Ahogy hideg kezeimet összedörzsöltem, éreztem, síkos a tenyerem. A hajnali émelygés nem akart elmúlni, a forró kávé csak enyhítette, elmosni nem tudta. Nyakamban fájdalmas merevséget éreztem, hónom alatt hideg patakokban csörgött a verejték. Féltem ettől a mai ügyelettől, szerettem volna valami olyan kifogást találni, ami számomra is elfogadható módon igazolná cselekvésképtelenségemet. Valami ürügyet, ami elterelné a figyelmemet szorongató fizikai állapotomról. Nem voltam képes valóságosan mérlegelni helyzetemet, napok óta irreális képzetek gyötörtek, ha nehéz altatókkal sikerült elaludnom, nyomasztóan valószerűtlen, de mégis életem szégyellni való élményeihez kapcsolódó látomások kínoztak. Minden megalázó emlékem kiélezett, felnagyított pontossággal, lassú filmvetítéshez hasonlóan vonult el eló'ttem, semmi kapaszkodóm sem maradt, ami önbecsülésemet helyreállíthatta volna. Egyre szűkebbnek éreztem magam körül mindent, egyre inkább képtelen voltam kapcsolatokat teremteni másokkal, közben egyre jobban szenvedtem kapcsolataim elvesztése, elsivárosodása miatt. Almaim ismétló'dó' színhelye valószerűtlenül bonyolult, elhagyott ház volt, egy ház, ahol meg kellett keresnem valakit vagy valamit, hogy mit vagy kit, arra reggel már nem emlékeztem soha. A színhely képe azonban szokatlanul élesen megmaradt a tudatomba, ébren is gyakran rajtakaptam magam, hogy gondolatban ismét abban az elhagyott álombéli házban bolyongok. A ház bonyolult volt és lazán megépített. Folyosók, nyikorgó lépcsőit rendetlen halmaza, átjáró szobák, nyitott gangok, huzatos padlásfeljárók, titokzatos pincelyukak tarkították. Sok-sok egymába nyíló szoba, majdnem üres csak itt-ott áll, egy-egy funkcióját már régen elveszített tárgy. Nagy barokk szekrények, ki-kinyüó, hirtelen megnyikorduló ajtókkal, régi próbababákon ódivatú, avitt egyenruhák. Egyik szobában szétdobált hangszerek, poros fagottok, lehangolt hárfák, húrjapattant nagybőgő', csellók, sok-sok repedt hegedű, egész halommal az egyik sarokban. Több szobában is hosszú, divatjamúlt hangversenyzongorák. A sok hangszer szürke a portól, húrjaik zizegnek, a szobák sarkaiban ódon majolika és porcelán kályhák állnak, mint őrhelyükön felejtett öreg katonák, akik maguk sem tudják már mit őriznek, miért és kinek. Mindenütt nyitott ablakok, lógó, rozoga, sok helyütt kitört szemű ablakkeretek, kékes szürkés, lilás fátyol vagy drapériaszerű függönyök, meg-meglebbennek egy aligcsak sejthető fuvallatszerű légáramlattól, lazán, szétesően, semmi sem tartja össze az egész képet, csak egy lebegő emlék. Minden poros volt, szürke por borított mindent egyenletes vékony rétegben, összemosta, elkente a vonalakat, valószerűtlen, bizonytalanul költői látomássá enyhítette a bizarr, egymásnak annyira idegen tárgyak halmazát. Nem volt semmi rendezőelv, ami indokolta volna a holmi-halmaz egymásmellettiségét, mégis ebben a rendetlen összevisszaságban volt valami megmagyarázhatatlanul vonzó, mintha ismeretlen életek néma tanúi gyűltek volna össze ebbe a fantáziaházba, hogy halk jelenlétükkel elmeséljék egykori gazdáik életét. Mindez a rendetlen összevisszaság mégis egy különös deja vu érzésbe torkollott, úgy éreztem, mindezt már láttam, tudom, minek hol kell lennie, meg sem lepett, amikor újabb és egyre újabb tárgyakat vettem észre, amelyeknek jelenlétét előre éreztem. Egy sarokban hatalmas antik pohárszék állott, zsúfolva palackokkal, 976
