Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 11-12. szám - Dragomán Pál: Hagopián, a Megváltó
pókhálós, vastagon poros címkéiket el sem lehetett olvasni. Régi évjáratú francia konyakok, hasas üvegekben, viaszpecséttel lezárt dugóval, vastagon metszett, ízléstelenül többszínű, de valahogy mégis méltóságteljes poharakkal keveredve, olasz vermutok, vöröses színűk átcsillant a portól szürkészöld üvegpalackok falán, megvillant rajtuk a napfény, pedig szürkülodött és más tárgyon nyoma sem volt tükröződő fénynek. A szobákat néhol fedetlen rozoga fakorláttal szegélyzett összekötő folyósók kapcsolták össze, másutt nagy törött üvegű kétszárnyú ajtók, félig vagy egészen nyitva, az ajtónyílásokban szakadozott, nehéz drapériák, bársony, damaszt, atlasz, csupa antik kelme. Néhol szőnyegek borították a padlót, keleti szőnyegek, anatóliai, kisázsiai, sírák, bochara. Izzó kékjeik, sápadt vöröseik, tompa bamássárgáik mind-mind szürke porfátyol alatt. Nagy pókhálók lógtak a sarkokban, fecskefészkek, deneyérszállások a lakályos lakhatatlanság ezernyi jele mindenfelé. Almomban órákig bolyongtam ebben a kaotikus tárgyhalmazban, tudtam, meg kell találnom valamit, valami célja, értelme van jelenlétemnek. A fülledt csöndet csak a lépteim alatt nyikorgó padlók zaja törte meg s egy-egy sejtelmes surranás, pattanó bútor, csikorduló ajtó, mégis végig úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Az álom mindég egyfajta megvilágosodással ért véget, hirtelen rájöttem, hogy miért vagyok itt, mit keresek. Ez a megvilágosodás nem volt megnyugtató, ellenkezőleg, félelmetes, egész létemet veszélyeztető fájdalmas igazság volt. Ilyenkor rendszerint felébredtem s az álom utolsó foszlányaiba kapaszkodva megpróbáltam emlékezetemben rögzíteni a megtalált igazságot, de menthetetlenül elveszítettem, csak valami szorongató, megmagyarázhatatlan veszélyérzettel teli nyugtalanság maradt. Ez egész napra megmaradó kielégületlenséget okozott. Amint a nyikorgó tölgyfalépcsőn lementem a földszintre, még jobban belém mart a hideg. A rendelők a földszinten voltak. Ott volt az ügyeletes szoba is. Nagy hosszúkás szoba, sivár, hangulattalan. Soha nem értettem meg, hogy miért nem maradhatok a saját szobámban ügyelet alatt, hiszen ott laktam az épületben, de a főkönyvelő, aki olyan volt, mint egy faevő menyét, azt mondta, hogy az szabálytalan lenne, rendelet van rá, mondta. Ha pedig rendelet van, akkor nincs mit tenni, nem az a fontos, hogyan látom el a betegeket, hanem hogy melyik szobában tartózkodom közben. Leraktam a táskám és az unaloműzőnek előkészített néhány folyóiratot az asztalra, aztán átmentem a kezelőbe. Nem várt rám senki. Kellemes, meleg helyiség volt a kezelő, Fruzsina, a szolgálatos nővér a kályha mellett horgolt valamit, Mózes, a bamba mentősofőr a fásládán ült vele szemben. Amikor beléptem, lassan felnézett bárgyú arcán ártatlan vigyorral.- Igaz, hogy világvége lesz, doktor úr?- Mikorra tervezi Mózeske? - kérdeztem.- Pünkösdre mondják a népek, azt beszélik.- Marhaság - legyintettem -, nem minden igaz, amit a népek beszélnek! Megálltam az ablak előtt, a röviddel azelőtt meggyújtott cigaretta füstölt a kezemben, lábam fázósan topogott a sima-hideg csempepadlón. Az úton a járművek letaposták a havat, néhol lóhúgy színezte sárgára. A fagyott trágyadarabok mint kis sima fekete gömböcök álltak ki a kékeslilán csillogó hóból. Szenvedtem a magánytól, amitől ittlétem hosszú hónapjai alatt sehogy sem tudtam megszabadulni, s most még jobban elborított az önkéntes 977
