Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 11-12. szám - Monoszlóy Dezső: A halálom utáni napon
ölelkezni. Amikor az utcára ért, lelassította lépteit. Tulajdonképpen hová rohanok. Semmi sem olyan sürgős, haza is mehetnék, Péter még nincs otthon, de rájött, oda sincs miért sietnie. A téren tárva-nyitva állt a központi kávéház ajtaja. Ide valamikor Gáborral jártak. Gábor mindig bort rendelt, amit ő kényszeredetten kortyolgatott, de sohase mutatta ki, mennyire nincs igénye. Gábor észre se vette, neki ízlett. Most már nem kell megjátszania magát, legalábbis ebben a vonatkozásban. A pincér várakozva nézett rá. Kávét? kérdezte. Csenge bólintani akart, de meggondolta magát. Bort, mondta, száraz fehér bort. Ezt szerette legkevésbé. Egy decit? érdeklődött a pincér. Nem. Egy egész üveggel. Tudja, egy halott egészségére iszom, mentegetőzött Csenge, amikor a pincér zavart tekintetével találkozott. Egy halott egészségére, bíztatta magát és eszébe jutottak Gábor szavai. Tudod, Oscar Wilde szerint mi volt a legnagyobb csoda? Az, hogy Jézus nem változtatta borrá a vizet, csak a hívők gondolták, hogy bort isznak. Ilyenformán neki se kell mást tenni, mint visszaváltoztatni eredeti állapotába a bort. Akkor talán a kávéház bámulatára kihörpinthető az egész palack. Amit az ember nagyon akar, azt meg tudja tenni. Hogy van az isten minden- hatóságával? Ja, persze, kitalálja a legnagyobb sziklát, nagyobbat, mint a hegy, amit senki se tud felemelni, tehát ő sem. Akkor viszont... elmosolyodott. Örült, hogy nem hisz Istenben. A halottak feltámadásában sem, és tizennégy éves sem lesz soha többet, nem kell félni az anyai pofonoktól, a saját butaságától és hiszékenységétől, bor mellett a halottakkal is el lehet beszélgetni. Hogy ityeg a figyeg? tudakolta az első kortytól. Senki se válaszolt. Ha meghalok, ne szólj hozzám. Ez Gábor történeteinek egyike volt. Egy kíméletlenül hosszú elbeszélés után, amelyben Hamletet utánozva apja koponyáját tartva a kezében, elmélkedett az egyik írótárs, Gábor a helyi csárdában megpihenve magához szólította a cigányokat: Most azt húzzák, ha meghalok, ne szólj hozzám. Csenge az üvegre bámult, mindössze két pohárnyit sikerült magába gyűrni. A pincér, mintha csak neki integetne, a szalvétájával hadonászott. Érdekes, megismerkedésük kezdetén, valami pincelátogatáson végigkóstolta az összes borokat és meg sem ártott. Ugyanabban a mámorban úszott, mint annak előtte. Mi volt ez a mámor? Szerette volna Gábortól megkérdezni. Ha meghalok, ne szólj hozzám. Na, jó. A félig üres kávéházban egy másik mondat úszott a levegőben, csak utána kellett kapni. Nagyon szerettem volna még egyszer találkozni veled. Annak semmi értelme nem lett volna. Csenge összehúzta a szemöldökét. A szakítást követő találkozás kínosan zajlott le. Úgy viselkedtél, mint egy szerencsétlen flótás. Éppen te, aki azt hirdetted, hozzátéve, a mondás nem tőled származik, hogy minden ember fenség. Szép kis fenség voltál! Szinte könyörögtél. Nem jó visszakérdezni azt, ami elmúlt, márcsak azért sem, mert nincs közös múlt. Azt akartad tudni, mikor találkoztam azzal a másikkal. Azzal, aki utánad jött. Semmi közöd hozzá. Te addig voltál, amíg ő jött, s azután meg... Hogy miért írtam mégis levelet neked? Szeszélyből, vagy mert elbizonytalanodtam. Péter egyre kegyetlenebből kutatott az elmesélhetetlen után, azt hittem, két szék között a pad alá esem. S különben is, mi értelme lett volna, ha elmondom akkor mindezt? Megbocsátottál volna, aki fennen hirdetted, hogy a hűtlenséget nem lehet elfelejteni? Ebben a kérdésben, mint annyi másban, vaskalapos konzervatív voltál. Villamoson se mertél feketén utazni. Mit lehet az ilyen emberrel kezdeni? 961
