Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 11-12. szám - Monoszlóy Dezső: A halálom utáni napon
vállát, a rádió jelentette. Ennek így nem volt semmi értelme, ez a körülmény még következetesebb résen állásra késztetett. Gáborhoz kötődő múltamat sohasem beszéltük végig, sőt ez egyre áttekinthetetlenebbé vált Péter előtt. Elég fejtörést okozott, hogy előtte, aki nyomozótiszt volt, ennyire összekeverjem a szálakat. Az újabb fenyegetettség azt sugallta, most bújik ki a szög a zsákból, éppen most, amikor már semmi értelme sincs. Hiszen a szentírás nyelve szerint, amit igazán hevenyén, főleg Gábor utalásaiból ismerek, az áll, bekövetkeztetett, elvégeztetett. Hasonló helyzetben a szavak csupán rossz irányba gubancolják össze a tényeket. Gyorsan kigomboltam a sliccét, elébe térdepeltem. Amikor fejem a lába közé bújt, megszakadt a rádióközvetítés. Teljesen fölöslegessé vált, hogy még egyszer megkérdezzem, ki halt meg, közös erővel temettük el az ismeretlent. Egész délután Péterrel voltam elfoglalva, megválaszolatlan mondatok helyett gondtalanul hemperegtünk az ágyban. Bort bontottam, amit én nem szeretek, de az élet ajándékozó képességeihez tartozik, hogy az ember időnként alázatosan más örömei alá hajlik, vagyis azt játssza, ő is örül. Ebben a Gáborral megélt években nagy tréningem volt, főleg azután, hogy már kikecmeregtem a mesékből. Gábor fejlődéstörténete viszont homlokegyenest ellenkezett az enyémmel, én kifelé, ő meg egyre mélyebbre tévedt, ami kívülről nézve nevetséges vállalkozás. Ha valaki gyönyört okozó tevékenységben igyekszik osztozkodni, az tökéletes koncentrációt igényel. Fitymálva néztem az olyan filmeket, amikor az ünnepelt sztár cigarettával a szájában, vagy konyakot szürcsölve úgy lovagolt a partnerén, hogy közben sexi látványról akarja meggyőzni a nézőket. Ez elszomorító amatőrség. Aki idejében rájön saját kettősségére, olyan átkapcsoló képességgel kell rendelkeznie, hogy egyik lénye ne zavarja a másikat. Amíg Péterrel ölelkeztünk, Laci telefonhívása pillanatra se berregett bennem, csak amikor Péter fáradtan, s bamba megelégedettséggel végignyúlt az ágyban, csendült fel újra a hívás. Miért szakítottál vele? Azért, mert rájöttem, nem szeretem eléggé. Utálom. Felelőtlenül beleavatkozott az életembe, kijátszotta tudatlanságomat. Nem volt igazi mesehős. De hiszen ha nem tévedek, te kézdtél ki vele, ő azt se tudta, hogy a világon vagy. Ez sem igaz. Már tizenkét éves koromban megismerkedtem vele. Felesége távoli rokonunk volt, számunkra ők voltak a nagymenők. A mi szemünkben Gábor híres embernek számított. Nehezen átjárható határ választott el egymástól, ami csak növelte különlegességüket, megfoghatatlanságukat. Az én értesüléseim szerint az a rokonság nem volt olyan távoli. Mindegy. Annyi bizonyos, én csak elszórt szavakból értesültem a létezésükről. Amikor végre összetalálkoztunk, Gábor vendéglátóként nagyvonalú gavallérnak bizonyult. Az ehhez igazán nem szokott nagyanyámat francia konyakkal kínálta. Előkelő vendéglőben, vagy egy sokcsillagos szálloda teraszán ültünk. Családom végigette az étlapot. Voltak olyan ételek is, amiket addig nem ismertem. Gábor mesélt, mi hallgattunk. Színházi előadáshoz hasonlított a találkozás. Mi azért sem jutottunk szóhoz, mert az ételeket gyömöszöltük magunkba, attól féltünk, ha nem vagyunk elég szorgalmasak, elviszik előlünk. Gábor egyszercsak felém fordult, talán mert én voltam legkevésbé mohó a társaságból, és azt mondta: Csenge, ne siess, ha elfogy, van elég, hoznak másikat. Ő keveset evett, inkább ivott. Elbúcsúzásunkkor rámnézett. Belőled még lesz valaki. Én meg elhatároztam, levelezni fogok vele. Ez nem volt rendkívüli vállalkozás. Mindig leveleztem valakivel. Éveken keresztül 952
