Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 11-12. szám - Monoszlóy Dezső: A halálom utáni napon

például egyik osztálytársnőmmel, akitől máig sem tudok szabadulni. Nem az volt a fontos, amit írtunk, hanem a titok. Fogadalmat tettünk, hogy ezeket a leveleket rajtunk kívül senki se olvashatja el. Kulcsra záró kazettában rejtegettük a tengernyi szamárságot. A kazettát anyám is tiszteletben tartotta, pedig ő minden dolgomba beledugta az orrát. Gáborhoz írt leveleim eleinte mindennapi ügyes-bajos dolgaimról, legfőképpen iskolai élményeimről szóltak, milyen giccses pulóvert hord osztályfó'nöknőm, ki az osztály spiclije, tanórán milyen magasat ugrottam. Ez a híradás egyre silányabbnak, érdektelennek tűnt, ennyi titokzatosság alighanem Gábort sem elégíthette ki, ezt abból is gondolhattam, hogy még azokra sem válaszolt, amiket már antikvizálva küldtem, abban a stílusban, ahogy annak előtte a barátnőmmel leveleztem. A levelek szélét gyertya fölött bebarnítottuk, megszaggattuk, s így sejtelmesebbé, ódonabbá változott a levélpapír. Megváltoztattam a levelek megszólítását, Gábor bácsiból tűn déri kis mackóm lett, később anyám rúzsával bepirosítottam a szájam és rácsókoltam a barnított szélű levélpapírra. Olyat is írtam, hogy bár nem egészen biztos, szerelmes vagyok bele. Végül ezt az állításomat helyesbítettem, bevallottam, egyedül őt szeretem, ő lesz az egyetlen férfi az életemben. Ez már olyan szöveg volt, amely betöltötte a titokzatosság fogalmát. De két évbe is beletelt, amíg válaszolt. Szívdobogva bontottam ki a küldeményt. Egy gyerekversét küldte nehezen olvasható kézírással. Azzal az utóirattal, tedd el, halálom után pénzre válthatók a kéziratok. Ez is titokzatosan hangott. Ettől kezdve zsebpénzemet egyoldalú levelezésünkre költöttem, és rúzsos szájjal telecsókoltam a levélpapírt. Tündéri időszak lehetett. Hülyeség, gyermeki ostobaság volt. Semmi közösséget nem érzek ezzel az időszakkal. Felnőtt ember nem felelős saját gyerekkoráért, azért legföljebb a szülők és azok a felnőttek felelősek, akik ebbe az öntudatlan korba beleavatkoztak. Amire viszont pontosan emlékszem, hogy amióta eszemet tudom, ki akartam szakadni a szülői kötelékből, s ha szüléimre gondoltam, azokat is másokra szerettem volna felcserélni. Esetleges apákról, anyákról hasonlóan álmodoztam, mint Gáborról. így lett ő egyfajta menekülési út. Felcsapódik utált lakásunk ajtaja, vállamra száll törpe papagájom, kezembe veszem kulcsra záródó titokdobozom, s hátra se fordulva elindulok a leereszthető hídon, egy sokszobájú vár felé. Gábornak nem volt vára. Hát igen, azt hiszem, ez is a hiányosságaihoz tartozott. De öreg volt, felesége volt, messze volt, okosabbnak, fennségesebbnek tartottam magamnál, mindez hozzá vonzott, és szavakkal nehezen meghatározható, ami azután eltaszított tőle. Jó volt hogy öreg volt, hogy felesége volt, ezek kezdetben meseszerű elemként foszforeszkáltak, el lehetett velük játszani, harcolni lehetett ellenük. Akár úgy is, egy perccel sem akarom túlélni, együtt halunk meg. Elválik a feleségétől, pompás menyasszonyi ruhában, püspökök, főurak segédletével örök hűséget esküszünk egymásnak, valamilyen nagyon híres bazilikában. Röhögni kell, ha ezt a régi vágyat megpróbálom magam elé idézni. Giccses látvány, arról nem is szólva, hpgy nem vagyok megkeresztelve. Pogány- nak születtem, és az is maradtam. Érdekes, Gábornak ez tetszett. Egyfajta tisztaságnak, meg nem érintettségnek tartotta. Felcsapok hittérítőnek, ígérte, meggyújtom a csipkebokrot, aztán ráfujok, és bemutatom, kiben hogy hamvadtak el az ágai. Mindenkiben elhamvadtak? Nem, de akikben elhamvadtak, azokban is maradt emlék róla.

Érdekesen tudott beszélni, vele akartam meghalni, abban reménykedtem,

953