Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 1. szám - 1956 EMLÉKEZETE - Engelmayer Ákos: A magyar '56 cenzúrázatlanul
ENGELMAYER ÁKOS A magyar ’56 cenzúrázatlanul LENGYEL KIADVÁNYOK A 70-ES, 80-AS ÉVEKBEN Közhely lenne - különösen itt, ebben a körben - arról beszélni, hogy milyen reakciót, milyen visszhangot váltottak ki az 1956-os magyarországi események a lengyel közvéleményben, a lengyel szellemi elit körében. Ebben - a közös politikai és nemzeti célok, a sorsközösség és a közös veszélyeztetettség általánosnak mondható tudatán kívül - óriási szerepet jászottak a Varsóból Budapestre érkezett újságírók (Hanna Adamiecka, Marian Bielecki, Leszek Koiodziejczyk, Zygmunt Rzezychowski, Krzysztof Wolicki, Wiktor Woroszyl- ski) valósághű tudósításai, a segélyszállítmányokkal Magyarországra került szemtanúk, a Budapesten tanuló s a forradalomban aktívan résztvevő lengyel egyetemisták (pl. Lidia Widajewicz, Hanna Linseman-Kwiasniewska) beszámolói, a nyugati rádiók (SZER, BBC, Amerika Hangja) adásai. A lengyel társadalom akkori tudatát, politikai aspirációját, a magyarokkal való szolidaritását kitűnően illusztrálja Pawel Machcewicz „1956” című könyve1, amely nagyrészt a korabeli politikai hangulatjelentések alapján, ill. felhasználásával íródott, valamint a Tischler János által szerkesztett, Varsóban lengyelül kiadott „Az 1956-os magyar forradalom a lengyel dokumentumokban” című dokumentumgyűjtemény2. Nem volt olyan számottevő költő lengyel honban, aki a napi vagy heti sajtó hasábjain a poétika eszközeivel ne vállalt volna szolidaritást a harcoló, az elbukó, a szenvedő magyar nemzettel3. A viszonylagos sajtószabadság - amikor objektív beszámolók jelenhettek meg a magyarországi eseményekről - csak 1957 elejéig tartott, a cenzúra fokozatos ellenőrzés alá vonja a sajtót. Ez a folyamat a legbátrabb hangú lap, a ,Po Prostu” felszámolásával 1957 őszén tetőzik. A pártvezetés és a cenzúra nyomása ellenére - mint ismeretes Tischler János kutatásai alapján4 - a lengyel tömegtájékoztatási eszközökben egészen 1956 decemberéig nem hangzott el a magyarországi események kapcsán az „ellenforradalom” kifejezés. A szocialista táboron belül - tekintettel a közvéleményre - egyedül Lengyel- országban nem adták ki a hírhedt „Fehér Könyvet” és nem mutatták be a „magyarországi őrjöngő ellenforradalom fehérterrorjának szörnyű képei”-ts illusztráló kiállítást. Talán ezt a csorbát igyekezett a LEMP kiköszörülni, amikor is nem sokkal a magyar kiadás után (1967) megjelentette Hollós Ervin „Kik voltak és mit akartak” című „tényfeltáró” könyvét.6 Ez, s az egyre erősödő pártpropaganda azonban különösképpen nem befolyásolta a lengyel közvélemény tudatát. S itt megjegyezném, hogy a lengyel 7
