Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 8. szám - Rónay László: A fertő elfeledett költője: Mentes Mihály
Testvéreink is, akiket szerettünk, Kínokul tőrt készítettek nekünk... S te vagy az oka, hogy nem találtunk enyhet, ha mérhetetlen húhan szenvedünk. Mi a sír szélén újra talpra állunk És kicsikarjuk a szebb, jobb jövőt És bús emlékedet is elfelejtjük, Majd ha a sírodon a fű benőtt. A magyar majd keres új hű barátot S úgy várja a szebb jövő hajnalát... Te szállj a sírba, végzeted betelt: Halál reád! Halál reád! E néhány sor is mutatja, hogy egy alapjában véve szemlélődő alkat hangja megbicsaklik, ha túl hangosan kiált. Sokkal meggyőzőbb, amikor balladás hangon szólal meg, s még az e korban közhellyé koptatott kifejezéseket („a Kárpátok szent orma”; „Csaba királyfi útja”; „kaszát fog a Bánat népe”) is ellenpontozzák csendes vallomásos sorai. Bármennyire igyekezett is harsogva szólni, zengve kifejezni népe gyászát és szenvedését, már első kötete világossá tette, hogy akkor igazán hiteles, amikor nem a nép dalnokának szerepébe helyezkedik, hanem önmagáról, szemérmesen rejtegetett érzéseiről, a szívéhez közel álló, jól ismert természetről szól. A Magyar bánat ciklusban zavar a túlcsigázott ihlet, a Harcok emlékébe sorolt versekben azonban szép, bensőséges képekre, szakaszokra bukkanunk, melyekben a meditáció halk dallama az uralkodó: Szeretnék egyszer dalt zengeni még, Simogató, szelíd kis puha dalt, Mely könnyeket csal tiszta kék szemekbe S megfojtaná a hangos víg kacajt. S elégetne mindent a szívemben. Mindent, mi rút és nem szeretet. Mi féltékenység, irigység, harag S mitől a lelkem szomorú, beteg. (Szelíd sorok) Ha eltekintünk a „megfojtaná a hangos víg kacajt” ügyetlenségétől (egyébként a századvégi líra öröksége, s Mentes Mihály is, költőtársai is szívesen éltek ezekkel), azt mondhatjuk, itt már nem a néptribun, hanem a pap szólal meg. Még inkább érvényes e vélemény a Zsoltáros ajakkal ciklusra, amelyben a legszebb ünnepek hangulatát, mondandóját szólaltatja meg. Az Evangélium szellemisége hatja át ezeket a verseket, melyek többnyire nem a „történet” újramondásai, hiszen a lírikus személyes reflexióival gazdagítja őket. Az örömhírrel és Krisztussal szembesülve fogalmazza meg személyes Isten-élményét, azt a papi magatartást, amelynek lírai következményeit is vállalni fogja. 909
