Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 8. szám - Rónay László: A fertő elfeledett költője: Mentes Mihály
RÓNAY LÁSZLÓ A Fertő elfeledett költője: Mentes Mihály 1891-ben született Süttörön. Szüleiről több versében is megejtően bensőséges képet rajzolt, ezek egy dolgos földművest - a költő mindig is öntudattal emlegette paraszti származását - és kilenc gyermekként érző szeretettel nevelő anyát ábrázolnak. A kilenc gyermek közül nemcsak Mihály választotta a papi hivatást, hanem bátyja, Domonkos is. Minketten Győrött szolgálták Istent. Magyarországnak ezt a részét Szent Benedek fiainak szellemisége hatotta át. Mentes Mihály több versében is feltűnik a „hegy” képe, ahol zavartalanul merülhet el a lélek Isten szemléletében, s az sem véletlen, hogy az első világháborút lezáró igazságtalan trianoni diktátum után lírájának visszatérő képei az őrző, a vártán álló, virrasztó katona, a magányos virrasztó, s ezek nemcsak az ő lírájában játszottak fontos szerepet, hanem paptársaiéban, Sík Sándoréban, Kocsis Lászlóéban és Székely Lászlóéban is. Mentes Mihály pályakezdő kötetei (Magyar bánat, Fertő) mégsem közvetlen elődeit és nemzedéktársait juttatják eszünkbe, hanem sokkal inkább Reményik Sándor a Végvári álnéven publikált verseit. A két kötet 1920-ban Budapesten és 1922-ben Győrött jelent meg. A második, a Fertő büszke alcíme: irredenta versek, akárcsak erdélyi költőtársáé. Pályakezdésének az országvesztés volt a döntő élménye. Az a döbbenet, amely Trianon után rövid időre szülte megbénította irodalmi életünket, majd a gyűlölködés heves hullámait korbácsolta föl. Mentes Mihály lírájában némiképpen letisztulva, a pap józanságával átitatva szólalt meg. Sokakhoz hasonlóan ő is úgy vélte, hogy a magyarság számára nemcsak a vüágháború hozott szenvedéseket, hanem a proletárdiktatúra is, amely végzetesen megosztotta, egymás ellen fordította a magyarságot. 1919 végén írta Tetemrehívás című versét, amelyben szenvedélyes hangon idézte föl az esztendő eseményeit. A versben váltakozó auftaktokat alkalmazva növeli az érzelmi hatást, a szakaszkezdő ismétlések dob-ütésekként hatnak. A vershangulat, a tudatosan egymásba játszatott hangsúly és időmérték, a szabálytalan jambusok ziháló egymásutánja, majd a végső decrescendo a romantikus líra hagyományain edzett költőre utalnak: Te hoztad ránk az ős gyűlöletet, Amerre járt, az út vértől vöröslőit, Megdermedt minden drága magyar élet s akasztófán függtek a bátor hősök. 908
