Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 8. szám - Grull Tibor: A barokk redőzete
szerint csoportosítsák. „Régről ismertek az olyan helyek - írja Deleuze - ahol, belül van a látnivaló: a cella, a sekrestye, a kripta, a templom, a színház, az olvasó- vagy metszetszoba. Ezt szállja meg (investit) a barokk, hatalmát és dicsőségét hirdetendő'.” Kötetünk írásai tehát egy barokk templom (illetve, Rómáról lévén szó, a barokk templom) részeit „szállják meg”. Ezek sorrendben: torony, főhajó, kupola, főoltár, mellékoltárok és mellékhajók. A két legmagasabb pont, amely valóban egyfajta kilátópontot jelent az írások között: Gilles Deleuze már idézett „Mi a barokk?” c. tanulmány-részlete (a „torony”), valamint Franz von Baader eló'adásai Jakob Böhme (1575-1624) teologumenáiról és filozofémáiról (a „kupola”). Deleuze posztmodem szemléletű fejtegetéseinek középpontjában Gottfried Wilhelm Leibnitz (1646-1716) tanai állnak. 1988-ban megjelent nagyhatású művének eredeti címe: Le Pli. Leibnitz et le baroque (A redő'. Leibnitz és a barokk). Ebben a német gondolkodó műveiből próbálja meg a barokk művészetszemlélet és formaelvek mélyebb összefüggéseit feltárni, s arra a következtetésre jut, hogy a „barokk kritériuma vagy kulcsfogalma a Redő” (p. 11), „vagyis mintha lenne egyfajta, pontosan a redőhöz igazodó barokk vonalvezetés, ami rokonságot teremt egyes építészek, zenészek, költők és filozófusok között” (p. 12). (Vö. saját értelmezésével, amely megjelent a Pompeji 1994/4. számában.) A többi tanulmány tudva-tudatlanul is Deleuze és Baader ihletésében íródott, ami ebben az esetben érthető, sőt talán kívánatos is volt, hiszen a két tanulmány maga is számos újabb értelmezési lehetőséget vetett fel. ( Kunszt György pl. Deleuze barokk redő-koncepcióját vizsgálja építészetelméleti szempontból). A „főhajóban” helyet kapó Miklóssy Endre-tanulmány azt vizsgálja: miért vált a barokk művészet muzeális jellegűvé, miközben a kor tudományossága (olyan világmodell-alkotók, mint Kepler, Galilei, Descartes, Newton, Pascal, Hobbes stb.) újabb és újabb eredmények létrehozására ösztönözték a gondolkodókat. Ugyanitt Bohár András Egon Friedell nyomán gondolkodik a barokk és rokokó társadalomfilozófiájáról; Buji Ferenc tanulmánya az alkímia kihalásáról értekezik; míg Galántai Zoltán „a gép, mint makrokozmikus szerkezet” kapcsán ír nagyívű áttekintést a mechanisztikus világkép kialakulásának első lépéseiről. A „főoltárra” Kőszegi Lajos „Alloglosszón” c. írása került, amelyben Böhme trinitás-, Descartes dualitás-, és Leibnitz monász-filozófiáját elemzi. A kupola nyílásán beömlő fény megvilágítja a főoltárt - a „Lehetséges barokk” e virtuális templomában azonban az ember épp’ a fordítottját érzi: igazából Kőszegi tanulmányának fényében érdemes olvasni a „torony” és a „kupola” már említett szövegeit. Érdemes tehát a magasabb helyek megmászását csak a főoltár megtekintése után elkezdeni. A kötet szerkesztői jó érzékkel válogatták ki a „mellékoltárokra” kerülő írásokat is, amelyeknek színvonala meglehetősen egyenetlen. Jász Attila Maulbertsch-cikke (az ő apropóján érintette korábban a barokk provincializmus jelenségét Miklóssy is) mellé Mezei Árpád írása került a németalföldi festészetről. Ezt követi két irodalmi ihletésű opusculum: Mándy Stefánia Füst Milán „Barokk elégiá”-jától Grecon keresztül jut el Weöres Sándor „Tűzkút”-ciklusáig. (Grecohoz csak egyetlen megjegyzés: a fény-árnyék 906
