Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 8. szám - László Gyula: Farkas Jánosról

Ferenc kiváló költőnek indult, Babits Mihály és Kosztolányi Dezső írt szép búcsúztatót halálára.

Az anyagot az ezeréves fától hozták Farkas János számára. Sok szóbeszéd járja mulatós voltáról, pénz nem maradt a zsebében soha, mindig elmulatta. Krisztus szobra nem tetszett neki és Winchester puskájával szétlőtte. Végeredményben a zsennyeiek emlékezése nem sokkal járult hozzá az életrajz gazdagításához.

Ezután kerítek sort Claudette levelére, és az amerikai újságcikkekre. Claudette hozzám intézett levelében fényképeket, újabb életrajzi adatokat nem közölt. Néhány új mozzanattal gazdagszik életrajza, például, hogy 13 éves korában Keszthelyen járt iskolába, majd Szentendrén tanult, a Képzőművészeti Főiskola után Bécsben és Rómában töltött ösztöndíjas éveket. Szombathelyen pedig mintegy 60 szobor restaurálását végezte. 1957-ben Zágrábban porcelán figurákat készített. Innen került ki Montreálba (Kanadába), ahol 16 évig élt. Itt alkotta hatalmas „Beethoven” szobrát, majd 1957-ban Greensboroughba távozott. Házassága Claudettel. Greensboroughi házuk tele van Farkas műveivel, vázlataival. A megküldött újságcikkek inkább művészetét méltatják s nem életrajzát gazdagítják.

Vajmi kevés, amit Farkas János életrajzáról megtudhattunk. A jövendő kutatás feladata lesz fényt deríteni élete folyására. A fenti közlemények inkább a munka elindulását jelzik, semmiképpen nem merítik ki az adott lehetőségeket. Végre is én régész vagyok, s ez a megemlékezés inkább csak tisztelgés Farkas János emléke előtt, semmint méltó feldolgozása életének. Annyit talán megjegyeznék, hogy eredetileg „Egy eltékozolt művészélet” címet akartam adni ennek a kis tanulmánynak, de végül is igazságtalannak érezve, maradtam a szürke, tárgyilagos címnél.

F. Görgey Ilona 1996. szeptember 17-i leveléből: „Farkas Jánossal egy évet jártam együtt Sidló mester osztályába az Epreskertbe... azt hiszem harmadéves volt. Akkor már túl volt a Szinnyei-díjon, amit a „Fésülködő” című kislány akttal megnyert. (A Nemzeti Galériában van ez is, a „Julika” című kislány-fej). Hétfőnként, amikor Sidló elegánsan bevonult korrepetálni, minden munka előtt megállt, mondott vagy igazított valamit, de ha Jancsihoz érkezett, ott nem volt magyarázat, csak egy kis beszélgetés... Medgyessyt nagyon szerette, de nem kimondottan a munkáit. Neki tulajdonképpen csak a reneszánsz nagy mestereiről és saját magáról volt jó véleménye. Vasárnaponként járt a Szépművészeti Múzeumba, mint más ember a templomba. Órákig tudott ott bámészkodni és fényes szavakkal magyarázni. Tele volt lelkesedéssel és a márvány imádatával... ha dolgozott se látott, se hallott. Fáradhatatlan volt. Maga faragta márványba a szobrait (ha éppen volt márványa), volt úgy, hogy nem is mintázta meg előre agyagból. Imádta a drapériákat, a modern szobrászatét mélyen megvetette, pedig az ő neoklasz- szicizmusa már akkor sem volt időszerű. Emlékszem nem sokkal 45 előtt hozatott egy hatalmas márványtömböt, hat ökör húzta valami szánfélén a rumi állomásról... Madonnát akart faragni belőle, el is kezdte, angyali arcot és gyönyörű drapériát álmodott bele, de nem nagyon haladt. Nagy művekről álmodott... motorjavítás közben, vagy a réteken csavargás közben... Sohasem mondta, de azt hiszem tudta, hogy az ő reneszánsz álmai már nem időszerűek... (Amerikában) váltott át műkedvelő őstörténésszé... egy másik portré

870