Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 8. szám - Kálnay Adél: Kérlelő (vers) Szemben a sötéttel
kényelmetlenebbül éreztem magam. Kinyílt egy-két ablak, s be kellett látnom, hogy viselkedésem furcsának tűnhet, abbahagytam hát a kiáltozást, de a csend még visszásabb lett. Tehetetlenül és nyomorultul éreztem magam, úgy oldalogtam haza, mint akit alaposan helybenhagytak. így ismertem meg Gézukát. Második Ettől kezdve rendszeresen látom, s lassan megtudok róla sok mindent, figyelem is, de nagyon tapintatosan. Nem szeretném, ha közös szégyenünkre kénytelen lenne emlékezni. Megismerem Gézuka családját is, nem lehet őket nem látni, hallani. Kiderül, hogy nemrég költöztek be a szomszéd lépcsőházba, egy egybenyíló kétszobás lakásba heten, de az is jól látszik, hogy mindjárt jön a nyolcadik. Néhány hónap elteltével mindenki tud róla valamit. Nem dolgoznak sehol, nem tudnak, vagy nem akarnak, de még otthon sem. Az ablakban lógnak, mármint a felnőttek és cigarettáznak. A gyerekek folyton sírnak, azt hallani a nyitott ablakon át, főleg a konyhain, mert az télen, nyáron kitárva, mintha a teret szeretnék így megnövelni a bentlakók. Néha még éjszaka is felhasítja a csendet egy-egy kiáltás, az anyád szentségit, aludj már! S ez még a legenyhébb azok közül a kifejezések közül, melyeket a szülők, főleg az anya szór a kicsikre. Nem fizetik a bért, miből is, s nem fizetik a gyerekek után az óvodát, de vasárnaponként együtt vonulnak mindnyájan a közeli cukrászdába. Nagy adag fagyi van a gyerekeknél, s még otthonra is csomagoltatnak süteményt. Mindnyájan, mondom, pedig nem igaz. Gézuka sosincs velük, s nehogy azt higyje valaki, hogy a csomagolt sütit neki szánják. Azt állítólag a délutáni pihenő alatt az anya majszolja el, míg a gyerekek alusznak. Amúgy senkit sem bántanak, legföljebb, ha gyerekei védelmében kénytelen az asszony időnként lerohanni a térre és pofonokkal fenyegetni a komisz kölyköket, akik mindig belekötnek az övéibe. Soha nem engedtem bántani a gyerekeimet, kiáltja villogó szemmel, és úgy néz szét, hogy a téren ülőknek összerándul a gyomruk. Nem sokkal később hallani, hogyan csattogtatja sorban a fakanalat a csupasz kis fenekeken, ki tudja miért. Úgy tűnik, mégis jó nekik, legalább is jobb, mint Gézukának, foglalkoznak velük, megtör- lik az orrukat, ha sírnak, fagyit kapnak, vagy fenekelést, rájuk kiabálnak, és időnként új ruhát vesznek nekik. Gézuka azonban mintha nem létezne számukra. Harmadik Gézuka kinőtt ruhában, szakadt cipőben, koszos táskával iramodik reggelente az iskolába. A lépcsőházukra látok az ablakomból, rendszerint az első kávémat iszom éppen. Gézuka szétnéz és szinte azonnal talál valakiket, akik arra tartanak, amerre ő. Ilyenkor int nekik, utánuk fut, vagy beválj a őket, van abban valami szívszorító, ahogy azonnal hozzájuk igazítja a lépteit, ha kell lemegy a járdáról, vagy átgázol a pocsolyán, s a gyerekek azt mondják neki, heló, Gézuka, és folytatják ott, ahol tartottak. Nem örülnek meg neki, de nem zavarja őket, s Gézuka egész tartásán látszik, hogy teljesen boldog. Mintha tartozna valahová. A tanítónő, aki még alsóban tanította Gézukát itt lakik a szomszédban. Okos kisfiú, mondja, csak nagyon félénk, azt sem meri, amit tud. Küldtük sakkozni, mert a kolléga szerint született tehetség, de a 854
