Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 8. szám - Kálnay Adél: Kérlelő (vers) Szemben a sötéttel
szülei nem engedték, pedig egész küldöttség érkezett hozzájuk ezügyben. Nem tudjuk, mi lesz vele, tárja szét a karját a tanítónő, s elhiszem neki, tényleg, mintha nem lenne mit tenni. Kérdezem, ott eszik-e az iskolában. Tavaly még napközis volt, most nem tudom, volt valami cirkusz a befizetés körül... Azt mondom a tanítónőnek, hogy szerintem éhezik ez a gyerek. Az lehet, bólint rá, lassan tizenhárom éves lesz, s az ötödikesek között is kicsinek látszik. Sokáig hümmögetünk. Negyedik Szünidőben, hétvégén elsőnek penderül le a térre, aztán ott ténfereg egész nap. Néha a kicsikkel játszik, aztán átáll az unatkozó nagyokhoz, hallgatja őket, elfut nekik a boltba kóláért, sörért, a bokrok alatt üres üvegeket keres. Este, mindig sötét van már, mire elindul fölfelé. Behúzott nyakkal úgy surran be a házba, mint egy bűnös egérke, aki minél hamarabb túl akar lenni az egérfogón. Figyelem, hogy ér oda az ajtójuhoz. Egy pillanatig mindig megáll, befelé hallgatózik. Hol az istenbe voltál, csattan fel szinte azonnal az asszony rekedt hangja, na takarodj akkor befelé, nincs vacsora! És én egyáltalán nem értem már Gézukát, hisz másnap és legközelebb megint későn megy föl, pedig tudhatná... Arra gondolok egyszercsak rémülten, lehet, hogy ez a gyerek már nem is akar élni? S ettől kezdve rendszeresen szorítja valami a szívem, ha látom. Párszor megpróbálok segíteni neki, adni valamit, csak úgy hanyagul, nehogy nagyon meg kelljen köszönnie. Ötödik Aztán egyszercsak nem látom Gézukát. Napok, hetek telnek el, megkérdezem a testvéreit, azok meg a vállukat vonogatják. Végül a tanítónőtől tudom meg, kórházban van Pesten a kisfiú, nem tudja visszatartani a székletét, most vizsgálják, mi a baj. Eltelik vagy két hónap, mire újra a téren kóvályog. Ha lehet még soványabb, sápadtabb lett. Én is kezdem magam egyre rosszabbul érezni. Egyedül élek, viszonylagos nyugalomban. Sorsom úgy hozta, hogy nem kellett soha senkiről gondoskodnom és én sem szorultam rá senkire. Gondok, indulatok nélkül éltem. S mot itt van ez a gyerek, s nap mint nap kénytelen vagyok átélni a tehetetlenség kínját. Olyan tükröt tart elém az élet Gézuka lényével, amely tükörbe nem lehet szégyen nélkül belenézni. Nehezen alszom el mostanában, s nincsenek szép álmaim. Hatodik Végül egy égető tűző napon megoldódni látszik a problémám. Már napok óta beszélik, hogy a nagy lakbérhátralék miatt kilakoltatják a családot. Viszonylag jól járnak, mert nem kerülnek az utcára. Egy közeli faluban kapnak egy üres, kétszobás házat, ami eléggé lelakott ugyan, de szép nagy kertje van, termő fákkal. A teherautó dél körül érkezik, jön egy hivatalos ember, meg néhány rendőr, hogy minden simán menjen. A család nem tiltakozik, de nem is vesz részt a költözésben. Lent állnak a teherautó mellett, a férfi csípőre tett kézzel, az asszony a gyerekekkel. A kicsik néha rákezdenek a sírásra, aztán abbahagyják. Gézuka azonban segít. Szolgálatkészen pakol, adogat, beszélget a rendőrökkel. Alig valamivel több, mint egy óra alatt készen van minden, s a teherautón, mintha semmi nem lenne. A család felkapaszkodik 855
