Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 8. szám - Kálnay Adél: Kérlelő (vers) Szemben a sötéttel
Történet Első Amikor Gézukát megláttam, hideg ősz volt, barátságtalan permet szitált, nem lehetett tudni, eső vagy hó készül, vagy csupán a köd akarja magát megszüntetni ilyen bosszantó módon. Rosszkedvűen sétálgattam le-fól a néhány méternyi járdaszakaszon, elbújni lett volna leginkább kedvem, jó meleg plédbe burkolózni, egy melegfényű lámpa alatt olvasgatni, vagy csak úgy le- húnyt szemmel úszkálni álom és ébrenlét között. Ehelyett a telefonra vártam már jó ideje, ráadásul kellemetlen beszélgetésre számítva. Fáztam és éhes is voltam, nem volt időm aznap szinte semmire, állva kaptam be pár falatot, valami csirkés szendvicset, néhány kávé lötyögött még bennem, leginkább szívemet lötyögtetve. A hölgy a fülkében nemrég vette elő a második kártyáját, beszéd közben a fogaival tépte le róla a védőfóliát, és olyan nyugalommal nézett ki rám, mintha fa volnék vagy postaláda. Biztos voltam benne, fel sem tételezi rólam, hogy a telefonra várnék, hogy ilyet mernék tenni. Nekidöntette a hátát a fülkeajtónak, lábát otthonosan egy támasztékra tette, s így kényelmesen elhelyezkedve kezdte meg újabb százhúsz egységnyi mondanivalóját az élet megannyi fontos dolgáról. Ekkor határoztam el, megnyújtom sétáló területemet, mert kezdtem magam ketrecbe zárt vadnak érezni, kinek egyre vadabb indulatai vannak. Az új távolság a ház sarkáig, majd visszafelé a szemetes konténerig jelöltetett ki, közben arra is figyelnem kellett, a nagyobb távolság bejárása alatt is egyértelművé tegyem, hogy a telefonra várok itten, lankadatlan, bár már kissé gyengülő kitartással. Sötétedett, egész pontosan a szürkületnek az a pillanata, amelyik egybemos mindent, igen ez a pillanat következett, amikor a konténerhez értem, s a mocor- gástól riadtan hátraszökkentem. Arra gondoltam rögtön, ez nem lehet macska, hanem valami nagyobb testű állat, ami így kotor odabent, s akkor megjelent egy árnyék, mert olyan volt csak éppen, nem mint valami, hanem mint valaminek az árnya, s ez az árny evett! Ide-oda dülöngélve, ahogy a szemétkupac süllyedt alatta, egyensúlyát tartva marokra fogott egy ismeretlen dolgot a kezében, s nagyokat harapott belőle. Döbbenten meregettem a szemem, abban reménykedtem, nem látok jól, aztán amikor már nem lehettek kétségeim, rettenetes zavart éreztem, olyat látok, amit nem lenne szabad, már az arcom is égett a szégyentől, pedig a gyerek nem látott engem, vagy ha látott is, nem számítottam, csak az evés érdekelte, meg hogy egyensúlyban maradjon. Nagy csattanásra eszméltem, a hölgy végre elhagyta a fülkét és büszke tartással elsuhant mellettem. Odaintett, mint jó ismerősnek, na mehetsz már, vagy nem is sürgős, ez volt a tekintetében. Ám nekem már nem volt kedvem telefonálni. Gyere ki abból a szemétből, szóltam rá a gyerekre, s furcsán idegenül csengett a hangom. Az árnyék mintha csak most venné észre a világot, összerezzent, s olyan gyorsan, ahogy csak ijedtében képes mozdulni az ember, átvetette lábát a konténer száján és már kint is volt. Megbicsaklott a lába, féltérdre esett, de már pattant is föl, inait a tér másik végébe, a jótékony sötétbe. Álltam szemben ezzel a sötéttel és tudtam, hogy onnan most les engem ő is, de azt is tudtam, ha elindulnék felé, kifutna a világból. Hát nem mozdultam, csak kiáltoztam bele a sötétbe, ha éhes vagy, gyere ide, ne félj, adjak pénzt, vagy megetesselek, ilyeneket, s közben egyre 853
