Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 8. szám - Bokányi Péter: Érzések történetei
amik az elbeszélőnek fontosak elsősorban: s ezek azok, amik érdemessé teszik a történeteket a megörökítésre. Milan Kundera írja Halhatatlanság című regényében: „Mégis sajnálom, hogy szinte az összes regény, amit megírtak, túlságosan tiszteli a cselekmény egységének a szabályát. Ezzel azt akarom mondani, hogy ezeknek a regényeknek okozatilag összefüggő tettek és események lánca képezi az alapját. Keskeny utcára emlékeztetnek, amelyen valaki ostorral kergeti a szereplőket. A drámai feszültség valóságos átka a regénynek, mert mindent, a legszebb oldalakat, a legmeghökkentőbb jeleneteket is a végkifejlethez vivő lépcsővé változtatja, ahol az összes megelőző történés magyarázata összpontosul.” Nos, Kálnay Adél novellái ilyen értelemben megfelelnek a Kundera-gon- dolatból következő prózaeszménynek; nem elsősorban történeteket, sokkal inkább hangulatokat idéznek Kálnay Adél írásai. Ezek az egykor volt, a jelen számára ismeretlen érzetek fontosak a szerző számára. „El-e még valahol az a kis szalmahajú, vézna fiú, aki az utolsó napokban, amikor a bácsikám már nem volt képes lábraállni, áthordta a készségesen habzó italt, s egyik lábáról a másikra állva várta, míg ez a furcsa öregember kigyönyörködik magát abban, ahogy elül a hab, aztán kioktatta szépen, most nem jó sert hoztál, a habja, mint a szappané, mi van ebbe keverve szóda, s még mérgesen horkantott is hozzá, hogy a fiú szökkent egyet ijedtében, aztán nadrágjába törölgette kezéről a kilöttyent sörhabot?” - szól a Régi időkről, illatokról című novella. A mondatot indító retorikus hangzású kérdés pusztán annak eszköze, hogy nyomában felidéződhessen egy hangulat, a csendes nyugalom, a megszokóttság, állandóság harmóniája; az ilyen és ehhez hasonló kérdésekből, múltbatekintésekből kibomlik természetesen a történet is, de csak mintegy mellékesen; okát adva egy hangulat megidézésnek. „Rengeteg idő eltelt azóta, hogy utoljára, hátrálva az elmúlás réme elől elhagytam azt a szobát, aztán a házat is, de mégis, ha magányos sétáimon éppen zöldülő fűszagot hoz felém a tavaszi szél, a komló édeskés illatát is érzem, s bácsikám hangját vélem hallani, oly élesen, hogy meg kell állnom egy pillanatra” - szó a fentebb idézett novella zárlata. Ilyen „megállások” eredményei Kálnay Adél novellái. Az illatok, ízek, érzetek rég elfeledett hangulatokat hívnak elő, s ezek a hangulatok építik maguk köré a múltból lassan kibomló történeteket. A hangulatnak ezt a „történetteremtő erejét” használják ki a kötet azon novellái, amelyek elszakadnak a személyes múlttól, s fikcionált történetként önállóan képesek létezni. Ezeket a történeteket is atmoszférájuk határozza meg elsősorban: az Áldozatot titokzatossága; a Kövek idejét a megható szomorúság; a Terézkét biedermeieres, megsárgult képeket idéző hangulata. Kálnay Adél pedig felszabadulva az életrajziság alól, valóban képes arra, hogy igzi íróként, hitelesen szóljon mindazon értékekről, amelyeket - önnön múltjában is - fontosnak hisz. A kötet véleményünk szerint legjobb írása a Gyöngyszem, zöld foglalatban. Mintegy párlataként Kálnay novellisztikájának tartalmazza mindazt, ami a szerző munkáit jellemzi. A novella főhőse egy idősödő ember, aki jelenében nem lelve helyét elindul gyermekkorának színhelye, a régi kis város utcáin. A kisváros pusztul, az emberek menekülnek belőle, az állandóságot csak a régi temető, a hihetetlenül 848
