Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 8. szám - Bokányi Péter: Érzések történetei
öreg temetó'őr, és a titokzatos temetői kút jelentik. Ez a csekély múltdarab mégis elegendő' a főhősnek ahhoz, hogy elhagyva jelenét visszatéxjen a városba- együtt meghalni azzal. E novella hőse tipikus Kálnay-hős. Az, aki elszakadt a múlttól, a szülőváros biztonságától, s elszakadása révén otthontalanná vált. A jelen világát ismeri, de ez a tudás nem szül örömet és biztonságot (Lsd. Ha a folyó vad lesz és gonosz című novella), így keresi a helyet és időt, ahol még él a „nem-tudás boldogsága”. A titok, a megmagyrázhatatlan, merthogy a világot- hirdetik Kálnay Adél írásai - nem a tudás teszi élhetővé, hanem az érzések, érzetek, amik racionálisan nem magyarázhatók. A létezés csak általuk lesz az, ami, nélkülük csak puszta vegetáció (Lsd. Ahol a világnak vége van című novella). A Gyöngyszem, zöld foglalatban beszédmódjában is hordozza mindazt, ami Kálnay Adél novelláinak erénye: visszafogott vallomásossága, finom környezetrajza, alakjainak lélektani megformáltsága - ez a szerző igazi hangja, ebben a formában képes igazán önmaga lenni. Műveinek centrális pontja, a titok pedig ellensúlyozza a történetek világszerűségét; irodalomi szöveg szól hozzánk: annak minden szépségével, sejtelmességével. Nem kell a titoknak megoldódniuk - a cselekményben a titok cél, és nem oka bármiféle titokkeresésnek; a titok keltette hangulat az elsőrendű. Éppen a fentiek miatt tűnik idegennek a kötet világától (és a vázolt beszédmódtól) a Háborús történet című, kisregénnyé nőtt írás. Szinte a dokumentumirodalom konkrétságával szólal meg: pontos hely- és idődefiníciói, cselekményének szigorú valószerűsége éppen azt az atmoszférát törik meg, ami a szerző többi írásának egyediségét biztosítja. A Háborús történet így nem több, mint egy a hasonló tárgyú írások közül; a háborúba hurcolt, hadifogolytábort megjárt, otthonát soha többé nem találó, Oroszországban letelepült falusi fiú történetét sokan, sokféleképpen elmesélték már. Kálnay Adél bízott magának az elbeszélt történetnek az erejében, abban, hogy a puszta cselekmény is képes a mondásra, a kifejezésre. Csak azzal nem számolt, hogy a történetek már régtől szólnak, így kifejezóérejük korlátozott, gyakran csak közhelyekig képesek jutni: s éppen ő, akinek sikerült ezt a problémát valóban magas szinten megoldania kötetének novelláiban, maga rendeli alá önmagát a történetnek. A Kövek ideje Kálnay Adélnak immár a hatodik megjelent kötete. Mégis úgy érezzük, az első igazi: ebben már valóban uralkodó a kidolgozott, csak a szerzőre jellemző saját hang. Nem kísért semmiféle utánérzés (ami meg mégis, az a történeteket inkább gazdagítja, mintsem kárukra lenne - pld. az Áldozat vagy a Terézke című novelláknak kosztolányis színei), a szerző meri önmagát, önnön személyiségét vállani. S ez a novellákban megnyilatkozó személyiség (is) feltétlenül figyelemre méltó: képes arra, hogy a világot ne csak tudja, de érezze is. Talán egy kicsit „korszerűtlen” az irodalomra, mint a hideg intellektust érintő „tényre” fogékony kortárs irányokhoz képest; de ez a korszerűtlenség - úgy hisszük - a felelősen gondolkozó/alkotó (a művet nem elsősorban az irodalom tudósainak szánó) író sajátja. (Árgus Kiadó - Széphalom Könyvműhely, 1996.) 849
