Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 8. szám - Hegyi Béla: Kopasz a dombon III.

Fényképek. Bajnok Sándor érettségi képe, munkás, katona, egyetemi kérelme elutasítva, gyár, csoportosan a brigádzászlóval; Bajnok Mária, az anyja, fejkendős, ráncos, szúrós szemű; a lánya Bajnok Tekla! Gimnáziumi tablókép, egyetemi kérelme elutasítva, ikszes! Mosolygós fotó egy tsz-ebéden, fotó a házuk előtt, fotó egy almaszüreten. Osztályidegen! Hogy a fenébe? Kulákok? A tsz irodáján adminisztrátor, elégedettek vele, a tsz-elnök véleménye, a párttitkár negatív értékelése: J\z osztályellenség tipikus képviselője. Megrontja a becsületes és tisztességes parasztfiatalokat, zavart kelt körükben, igyekszik őket levenni a lábukról, hogy bomlassza közösségüket és a KISZ egyre eredményesebb munkáját. Kacér és kihívó magatartásával elvonja a fiatalok figyelmét a szocializmus sürgető feladataitól, ezért a szocialista erkölcs megszilárdításának egyik akadályává vált.”

Minden alkalmat megragadtam, hogy lássam közelről, hogy megis- merkedhessem vele. Átruccantam Bácsfüredre zárszámadáskor, az április 4-i és november 7-i ünnepségekre, az alkotmánynapi parádéra, amikor csak lehetett. Eleinte mosolyogtam azon, de aztán őrülten kezdett bosszantani, hogy a legények milyen kitartóan legyeskednek körülötte, hogy próbálják itt-ott fogdosni, s ő legföljebb az ölelésig, ha elmegy. Hű, beleizzadtam párszor, jó párszor, mikor láttam, hogy kerítik be, szorítják a ház falához, a falu búcsújakor a fenekére ütnek fakanállal, s ő hogyan siklik ki a kezeik közül, milyen ügyesen kelti föl s hűti le bennük a vágyat. A párttitkár szerint „szűzkurva” az ilyen, Tiszalökre kell küldeni az építkezésekhez, vagy a Hanságba mocsarat csapolni. Javító-nevelő munka, az kell neki. Belehabarodtam, na. Ezeket a suttyókat meg tudtam volna ölni. Pisztolyom is van, szolgálati, a fiókomban. Nekem nem kellett leadnom. Eszembe villant, hogy megfenyegetem vele őket, de inkább lecsillapítottam magamat két liter kövidinkával. Nem bírtam tovább, s az egyik április 4-i rendezvényen odamentem Teklához; kíváncsiság gyűlt a szemében, s piros láng csapott ki az arcára.

Talán mégis van bennem Julien Soréiból valami? A szenvedély, igen, az élet élésének szenvedélye. „Julient a nagyravágyás részegítette meg, s nem a hiúság...” Azt hiszem, nálam fordítva lehet: a hiúság erősebb a nagyravágyás- nál, de a nagyravágyás táplálja a hiúságot is. A kettő mégiscsak együtt, egymásnak alá- vagy fölérendelve létezik. Nem nevezhetem magamat műveltnek, miért is lennék az? Mire jutottam volna? De műveletlennek se. Ügyes és bátor vagyok, sőt könyörtelen is tudok lenni, ha ezt kéri tőlem a szocialista haza, mely engem fölnevelt és kenyeret adott a kezembe. Én nem ismertem soha a szomorúságot, Soréi sem ismerte. Csak a végén, cellája magányában fogta el a bánat. Hervasztó, ostoba érzés! Terméketlen. S most, a fene egye meg, mintha engem is megérintett volna. Csak úgy ujjheggyel. Ha Teklára gondolok, öröm és szomorúság egyszerre kavarog bennem, és a szomorúság néha - ha csupán morzsányival is - fólülkerekedik.

A templomhoz ért, mély csend vette körül, parancsoló csend, a kocsmából kihallatszott a rádió: Szállnak a darvak, szállnak a szélben..., és a megszokott pohárcsörömpölés. A tanács kapuja már zárva volt. Előhalászta nadrágzsebéből a kulcscsomót. Bent az ismerős papír- és kávészag fogadta, s egy üzenet az asztalán: Bercsán Rudolf kereste, hívja fól!

839