Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 8. szám - Hegyi Béla: Kopasz a dombon III.
29 Tóth atya naplójából Mikor rádöbbenünk az egyetlen valóság értelmére, mely ugyanaz ma, mint tegnap és tegnapelőtt, s ugyanaz lesz, míg idó' és tér összekapcsolható, elfog bennünket a zavar és a keserűség. Szabadulni szeretnénk ettől a világtól, régebbi magunktól, hogy mihamarabb abba a valóságba jussunk, amely oly későn, de megmutatta magát, oly titokzatos szótlansággal varázsolt képet és hangot belénk. Egyre sűrűbben üzen, egyre gyakrabban visszhangzik felelete lelkünk katlanában. Kamaszkorunkban azért akarunk meghalni, mert még nem tudunk mit kezdeni magunkkal, nem találjuk meg az életben számunkra kirótt feladatokat, keressük a helyünket és talentumainkat, és úgy tűnik, semmi sem a mi elképzeléseink szerint alakul. Később, egyre tisztábban és tisztábban látva, azért akarunk meghalni, mert már túlságosan is beleláttunk az életbe, megcsömörlöttünk tőle, belefáradtunk őrületeibe. Nem vagyunk képesek többé átadni magunkat lélektelen játékainak. Szeretnénk megrövidíteni a várakozási időt. Azt az átmenetet, amely a valóság fölismerésétől és elfogadásától a valósággal való egyesülésig és azonosulásig tart. Ez a valóság a földön túli föltámadásunk, vagyis folytatása-visszatérése énünknek a transzcendens körforgásba. Ez a fóltámadás nem egy másik alakban történő megjelenésünket vonja maga után, hanem az igazi, a tulajdonképpeni önmagunkkal való szembenézést. A modell megmutatja, milyennek kellett volna lennünk, és mennyit sikerült nekünk ebből a mértékből magunkra szabnunk. Hogyan alakultunk, változtunk Isten és a saját erőnkből, akaratunkból? Hasonlítunk-e többé-kevésbé ahhoz az etalonhoz, mely a megítélésünket jelenti? Fönt és lent nem ugyanazzal a mérleggel mérnek. A tükör itt torzít, homályos, élessége állítható; ott viszont tiszta, hamisítatlanul éles, hibátlan. Az ember mérhetetlenül vágyik arra, hogy végre találkozhasson igazi, Istentől rendeltetett önmagával, hogy kiderüljön: mennyiben volt Istenéhez és mennyiben volt önmagához hűséges. Nem az Úristen mond első fokon ítéletet fölöttünk, hanem megalkotott képünk és hasonlatosságunk, ahogy születésünkkor eleresztettek e földi térre bennünket. Mi magunk vonjuk le majd a végső következtetéseket: Miért nem hallgattunk a lelkiismeretünkre, miért nem engedelmeskedtünk Mesterünknek, hiszen ő mindig a javunkat akarta? Miért nem fogadtunk szót a Szeretet intéseinek? És mielőtt megszületne a döntés arról, vissza kell-e térnünk a Földre, hogy maradék bűneinket, hibáinkat kijavítsuk, mielőtt végleg megpihennénk az Úr közelében, Isten szeretete elborít minket. ízelítőt ad abból, ami az ő birodalmában vár reánk. Olyan, mintha édességes zenék hallatszanának lágyan és gyönyörködte tőén. Olyan, mintha kellemes, jó illatú tavaszi szellő járná át a testünket. Olyan, mintha gyermeki öröm szikrázna bennünk, mert megkaptuk azt a nagyon régen ígért s óhajtott ajándékot, mely a boldogságot jelenti számunkra. Olyan, mintha a legszebb kertbe jutnánk, ahol a békesség és a színek harmóniája megrendít. Nincsenek gyomok, gaz, felfordulás, csak lombok, virágok, szagos permet és rend. És ismeretlen, csodálatos ízű gyümölcsök, melyek, ha megkóstoljuk, szeretettel, jósággal s reménnyel töltenek el. Derű, nyugalom és öröm árad mindenből. 840
