Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 8. szám - Hegyi Béla: Kopasz a dombon III.

nagyot a kényelmes franciaágyban. Hétfőn hajnalban tértem vissza Vámos- szirtre.

Juliska! Hát igen, rámenős volt, az biztos. Tán egy hete éltem itt, mikor egy este a szobámban találtam. Még csak rendre se utasíthattam, hiszen a lakószobám is hivatalos, tanácsi helyiség. Azt csivitelte, hogy neki segítségre van szüksége, védtelen, gyönge nő, akin vagy átlépnek, mint egy kis senkin, vagy sűrűn használják a lábaközét, aztán ha megunják, eldobják, mint egy kikopott indigót. Kényelmes volt, kéznél volt. Miért ne? A vérem azt diktálta, ne hallgassak semmiféle tanácsra, hanem fogadjam el, amit a helyzet kínál. A seregben jó nagyokat röhögtünk az egyik strigó viccén: Be kell dugaszolni a lukakat, különben Szent Péter az orrunkra húzza mindegyiket az égben büntetésül. Nehogy úgy nézzünk ki mint Pinocchio: dorong nő az orrunkon a sok ráaggatott, bedugatlan nyílásból. Egy nap hivat Kövi elvtárs: No, mi a szándékod, Bordi ezzel a Julival? Azt híreszteli, hogy házasságot ígértél neki, becsalogattad az ágyadba. Káromkodtam, mint a záporeső. - Engedelmet kérek, Kövi elvtárs, ez nem igaz. Ne haragudjon a káromkodásért, de cafka még így nem ültetett föl. - Gondoltam én, Bordi elvtárs, hogy Juli találta ki, hogy csőbe húzzon téged. Tudom, nem vigasztal, de nem te vagy az első, akivel ezt megpróbálta. Szólj neki, hogy kirúgod, ha továbbra is terjeszti.

Aznap bezártam az ajtómat, s másnap reggel, hiába kopogtatott éjszaka többször is, kiadtam az útját. - Mész a fenébe, érted, te hülye kurva! Elvitetlek, a dutyiban gebbedsz meg, hogy így megcsúfoltál. Juli könyörgött, sírt, jajveszékelt. - No, maradhatsz, nem bánom, de egyszer s mindenkorra vége köztünk mindennek. - Persze, epekedett, meresztgette rám a szemét, riszálta magát előttem, de én igyekeztem teljesen közömbös lenni. Különben is, már nem volt annyira nehéz. Tekla járt az eszemben, mióta láttam a fényképét.

Összehaverkodtam a járási rendőrparancsnokkal. Időnként átslattyog- tunk a kocsmába. Ez a ragacsos, émelygős Hubertus volt a kedvence. Nyomtuk magunkba, én utáltam, de szolidaritásból - igenis van ivószolidaritás is! - vele ittam a hányásig. Kirohantam a vécébe, kiokádtam az egész francot. Mindig ő fizetett, nekem sose engedte. Be akart vágódni nálam. Akkor meg... - Mi újság? - tudakoltam tőle. - Nekem, mint elnökhelyettesnek, kötelességem tudni, itt milyen politikai rendellenességgel nézünk szembe... - Tulajdonképpen jelentéktelen. Izgatás meg miegymás - felelte készségesen. - Egy ügy van, ami nem ügy, de az elvtársak melegen tartják: a Bajnok Sándor határátlépése. A bíróság távollétében kilenc évre ítélte. Ha visszajön, le kell ülnie. Más ok is lappanghat a mélyben. Annyi disszidálás történt azóta is, miért pont ő kap ilyen kitüntető figyelmet?

Kíváncsi lettem. Áthozta nekem a Bajnok dossziéját. Fényképekkel. Részt vett a Lomnici téri harcokban az ellenforradalom oldalán... Az a tér... az a bizonyos tér... Összeesküvés, a néphatalom megdöntése... Az ítélet mégis: csupán disszidálásért? Semmi hivatalos írás bűncselekményről. Piszkos ellenforradalmár volt, és kilenc évvel megúszta? Mi az a kilenc év? És csak kilenc? Másokat fölakasztottak. Nem stimmel ez sehogyan sem. „Harcostársai”: egyetemisták, politikai foglyok, börtöntöltelékek, kiskatonák mindenben alátámasztották a hatóság vádjait. Az a tér... az a bizonyos tér... ahol Sugár őrnagy vezényelt bennünket...

838