Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 8. szám - Hegyi Béla: Kopasz a dombon III.
a szeretetünkkel és az imáinkkal tudjuk ezt elérni. Ez a szeretet legyen megbocsátó, irgalmas, nagylelkű, baráti és önfeláldozó. Ez az ima legyen gyermeki, önfeledt, bűnbánó, bizakodó és hálás. „Kérjetek, és megadatik nektek!” - vigasztal az Úr. De ne csak a magunk kívánságait terjesszük elő. Só't. Kérjünk elsősorban másoknak, és imádkozzunk elsó'sorban másokért. Gyakrabban az ellenségeinkért. Nem biztos, hogy fölismerték, mit cselekedtek ellenünk, s ezzel önmaguk ellen is, amikor a bűnt választották. Mutatkozzék meg lelkünk valódi tartalma és a Mindenható iránti odaadása. Isten sem önmagáért az, Aki. Miértünk van, a világért van, a szeretet mint erő, képesség és békesség fönnmaradásáért van. Ha szeretet nem volna, Isten sem volna. Megszüntetné önmagát. 26- Nekem mondod, Bordi elvtárs! Tudtuk, aki ránk lő, azt le kell lőni. Aki nem Trockijhoz, Bugyonnijhoz vagy Csapajevhez tartozik, az a másik oldalon áll, annak puff! Nem teketóriáztunk meg mérlegeltünk, ahogy ma szokás, mert erre kell vigyázni, arra kell vigyázni. Menkű csapjon bele a diplomáciába! Hát nincs igaza Leninnek, hogy a forradalmat állandóan napirenden kell tartani? Folyamatos, soha nem csituló harc ez, mert a világforradalmat, sajnos, a világgal szemben kell megvívni. Világosak voltak a frontok, akárcsak ötvenhatban. Kádár elvtárs hívott bennünket, egykori vöröskatonákat, és egy emberként siettünk a vörös lobogó alá. Mi aztán tudtuk, ki az ellenség. Minket nem téveszthetett meg az ellenforradalmi propaganda. Mondtam is a bajtár- saimnak, ezek is fehérgárdisták, csak nem Gyenyikinnel az élen masíroznak, nem kadétok a dunai monitoron, mint tizenkilencben, csak az évszámok változtak, elvtársak, csak a sapka meg a hacuka, ugyanaz az ellenség lő bennünket más vezérlet alatt, ugyanaz, ha mondom. Hát persze hogy győztünk! A tizenkilencesek tudnak harcolni, nem olyan nyámnyila társaság, mint a mai fiatalok. Ezek még attól is félnek, ha a katonaságnál lekopaszítják őket. És a fegyverrel hogy tudnak bánni! Röhej. Ezért van annyi baleset. Önmagukat meg egymást puffantják le, mert úgy használják, mint az anyjuk a főzőkanalat. Az ígéret, persze, megint csak ígéret maradt. Kádárék kiosztottak közöttünk néhány kitüntetést, egypárszor jól megvendégeltek bennünket, elküldték egy-két hétre üdülni a Balaton mellé, ezzel kész. Vége. Úgy tettek félre, mint mi a pufajkánkat az ellenforradalom leverése után. Tehertétellé váltunk. Az én esetem nem jó példa. Ha én nem ismertem volna régről, még az orosz frontról Münnich elvtársat, aki ötvenhétben feljutott a csúcsra, vagy Biszkut, akivel egy ünnepi vacsorán melegedtem össze fehér asztal mellett, és aki nagyon tisztelte a veterán vörösöket, nem lennék most tanácselnök Vértes- szirten. Ugyanarra a sorsa jutottam volna, mint a többiek. Nyomorognak. A kiemelt nyugdíjuk, ami pénz volt tizenöt évvel ezelőtt, ma a felét se éri. De a legjobban mégiscsak az fáj, hogy semmibe veszik őket. Megtűrik a jelenlétüket, kapnak egy kis segélyt a tanácstól, ha zajonganak, de le kell tagadniuk, hogy Kádárt a mi fegyverünk emelte a hatalomba. Tehertétellé váltunk másodszor is a megszilárdult munkáskormány 829
