Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 8. szám - Hegyi Béla: Kopasz a dombon III.

radalmárt elkalapáltunk! Menekültek, mint Kolcsak fehérei. A legmakacsab- bakat kinyírtuk. így van rendjén, különben mit érne a néphatalom? Kádár hívott minket, tizenkilenceseket, és mi mentünk. Azt ígérte, ő megadja nekünk, ami jár: megbecsülést, tiszteletet, megélhetést. Persze hogy mentünk. Rákosi letagadott minket.- Zsiga bátyám most járási tanácselnök...- Ne beszélj bolondokat, Bordi elvtárs! Ki látott már olyan tanácselnököt, aki otthon a foteljében ül, és onnan dirigál egy egész járást! Evek óta végzed az én munkámat is. Átgondoltam ezt a fonák helyzetet. Szeretnék teljesen, névleg is, visszavonulni. Lemondok a javadra, s ezt az elvtársakkal is közölni fogom. Formalitás ez már, semmi más. Tudod, úgy érzem, nincs sok hátra az életemből. Túl gyakoriak a rohamok, a lábam teljesen elhagyott, az asztalig sem bírok elmenni bot nélkül. Terus is nagyon beteg...- Tényleg nem kér kávét, fiam? - lehelte közbe a felesége. - No, akkor itt hagyom magukat, csak beszélgessenek... - úgy állt föl a fotelből, hogy szinte a padlóig dőlt előre, a karfába kapaszkodva tartotta meg egyensúlyát. Lassan, óvatosan fólvonta magát a mélyből, s félkörívbe görnyedve emelkedett természetes testhelyzetébe. Széthúzta hálószobájuk üvegajtaját, s mielőtt összecsukta volna, elköszönt: - Viszontlátásra, fiam. Ugye, maga nem hagy el bennünket?- Terus néni, hát hogy mondhat ilyet? - szaladt ki Karesz száján. - Hiszen tudja, hogy én mindig maguk mellett voltam.- Jó, jó. Csak mondtam. Mert nagyon magányosak vagyunk, fiam.- Látod, alig van hangja szegénynek. Nem eszik, legföljebb egy-két pirítós kenyeret reggelire, aztán megfőz nekem, és lepihen. Délben megebédeltet, akkor iszik egy fröccsöt velem, és siet vissza az ágyba. Akaró az kövér, ha összehasonlítod őket. És tudod mi a legnagyobb baj? Nem emlékszem a szemére. A színére. Olyan görbe, mindig csak a földre néz, a csigolyái lefelé nyomják a fejét, nem látom a szemét már évek óta. Talán barna, vagy zöldesszürke volt?

Karesz hallgatott.- És itt ez a sok bútor. Mind el akarom adni - folytatta Zsiga bácsi -, nem várok tovább. Azt hittem, hazajönnek. Kijártam nekik az amnesztiát. Münnich elvtárs nagyon kedves volt, segített, bár törvény még nem volt rá. Együtt harcoltunk Bugyonnij hadseregében. Említette, hogy szabálytalan, de létezik még egyéni kegyelem. De hát hiába! Ezek az ő bútoraik, nekik tartogattam. Ha visszatérnek, gondoltam, be tudják rendezni a lakásukat, legalább egy szobát. írtam, táviratoztam, telefonáltam. Meg se indokolták, csak annyit mondtak, hogy még töprengenek rajta. És legyek türelemmel. Ötvenhét februárjában, az utolsó pillanatban, kiszöktek az országból. Béla fiam Rákosi alatt Dubnában tanult tovább, a SZU-ban, most Kanadában atomfizikus, Ernő - Emest Kovi - Los Alamosban repülőgép-tervező. Tavaly karácsonykor kaptam tőlük utoljára levelet, mindketten ugyanazt írták: Édesapám, nem megyünk haza, itt megtaláltuk a számításainkat. Ragyogó technikai föltételek, a lehető legmodernebb berendezés, a fizetés meg egyenesen elképesztő. Legalább tízszerese a magyar miniszterelnökének! Münnich elvtárs szerint bizonyosan hazavágynak, de őket már sosem fogják Keletre engedni, annyi hadititkot tudnak. Tehát add el ezt az egész raktárt, Bordi elvtárs - széttárta karját, könyökét a fotel karfájához támasztva -, legyünk túl rajta.

827