Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 8. szám - Hegyi Béla: Kopasz a dombon III.

hamarosan az egész osztályt fólfalta névsorban, de meg se kottyant neki. Már kezdte volna elölről a névsorolvasást. A második fordulónál azonban, bármennyire titkoltuk, kitudódott a fehérmájúsága, és az iskola vezetó'sége eltanácsolta „kommunistához méltatlan magatartása” miatt. Az etikai szemináriumon még hosszú ideig emlegették mint rossz példát a szocialista erkölcs értelmezésére.

Ismét a Goli. Juliskát közben elvitte a tüdőbaj. Sajnáltam egy kicsit. Ha a fapadra néztem, mindig eszembe jutott. Eddig normás voltam, jártam a gépek között, ellenőrizve, ki hogyan dolgozik, s jelentéseimben az idő és a termelékenység mutatóit kellett, személyekre lebontva, összevetni. Utáltak, mert eszerint kapták a fizetést, s én csak a valós teljesítményt rögzíthettem. Most külön irodám van, igazgatom a csoportvezetőket, a mérnököket, a normásokat, ha a nők meglátnak, bepisilnek. Az ajtómon zománctábla: Diszpécser Bordi Károly. Nem sokáig lehettem főnök, fél év múlva elvittek katonának.

A domb. Elöl sivatag, hátul sártenger. A tűző napon görnyedek a menetfölszerelés alatt, taposom a homokot, süllyedek benne, visszahúz, alig haladok. A parancsnok ordít: Gyerünk, gyerünk! Ez nem a szeméremdomb, elvtársak! (Marha, tökkelütött állat!) Bordi, beszart maga is? Gyerünk, fölfelé! Mászom az oromra, verítékben úszom, kis tócsákat képez alattam, ahogy lezuhog rólam, de rögtön elnyeli a homok, s nyoma sincs. Lecsúszik a sapkám, s a nap tüzes koronát éget a kopasz fejemre. Valahonnan a hátam mögül harsány nevetés hallatszik, és gúnyos kórus rikkan föl: „Kopasz a dombon! Kopasz a dombon!” Olyan cifrákat káromkodom, hogy még a parancsnok is belepirul. Három havi szigorított laktanyafogság. Akár börtönre is ítélhettek volna, de beszámították az eddigi eredményeimet és példamutató magatartásomat. Három teljes hónapig nem hagyhattam el a laktanya területét. Minden este karcerba zártak, egy kétszer kétméteres ablaktalan, sötét zugba, ahol villany nincs, kemény deszkalap az ágy lópokróccal, és egy sámlin két deci víz van odakészítve papírpohárban. Hajnalban keltettek, s egész nap, megállás nélkül, az esti végkimerülésig dolgoztattak. WC-t pucoltam, folyosót sikáltam, a mosodában a közkatonák meg a tisztek gatyáit, ingeit, fuszeklijait, kapcáit főztem az üstökben. Egyikben a bakákét, másikban a stráfosokét, harmadikban a sajátomat meg az itt lebzselő asszonyok fehérneműit, akik a faluból jártak be reggelente, hogy mossanak meg főzzenek a néphadseregre. Mángoroltam, szárítottam, vasaltam velük együtt, megtanítottak minden fortélyra, fogásra, úgyhogy két hét után már azzal szédítettek, ők se csinálják különbül. Persze, hogy le akartak venni a lábamról, de egyrészt nem tetszettek - kövérek, puffadtak, faggyúszagúak voltak -, másrészt meg féltem a parancsnok harangjától. Mert mi van, ha összevesznek rajtam ezek a falusi tyúkok? Beárulnak valamiért, bosszúból rámfognak valamit, amit nem én tettem? így csak azt terjesztették, hogy impotens, ahogy ők mondták, töketlen vagyok, de az sem kizárt, hogy homokos. Mindegy. Azaz dehogyis mindegy! Majd megőrültem, annyira hiányzott a nő. Kénytelen voltam visszatérni kamaszkorom zsebhoki-meccséhez, időre is jó eredményt értem el, mert gyorsan könnyítettem magamon.

Szecsődi Balázs. Áldott egy haver. Ha ő strázsált a fogda előtt, mindig beadott valami harapnivalót, egy-egy cigarettát, pedig én nem dohányoztam eddig, s most rászoktam, stampedlit a hazai cseresznyepálinkájukból. Néha

824