Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 7. szám - Nemes Károly: Film vagy filmművészet
ábrázolásbeli oldalon egyaránt megjelenik. Ilyen 1919 előtt talán csak a (trük- kös-akrobatikus) burleszk területén érhető' tetten, amelyik nem csak fiimi hatásokat produkált, hanem filmesztétikumot - filmkomikumot - is képes volt létrehozni. A magyar film azonban sokkal inkább a színház és a kabaré hatásának szolgáltatta ki a vígjátéki törekvéseket, semmint a trükköket érvényesítette volna egy „emelt” világ létrehozása érdekében. Igaz tehát, hogy a korabeli magyar film nem tér el az egyetemes film tömegtermésének színvonalától (túllépett a statikus totálképes ábárzoláson stb.), s az is elfogadható, hogy művészi státuszra tett szert a színház és az irodalom felhasználásával, de önálló, mert (!) sajátos művészetté éppúgy nem vált, ahogy a külfödi film sem. Erre irányuló kísérleteiben pedig elmaradt tőle, s elkanyarodott (ahogy ezt Ungerleider Mór A sakkozás őrültje (1909) című filmje által képviselt trükkös vonal megtörése mutatja) a valamelyes termékeny iránytól. Ezek a megállapítások éppúgy nem dehonesztálók a magyar filmre, mint ahogy nem azok más országok filmjeit illetően sem. Ezek egyszerűen alapvető tényekre és összefüggésekre mutatnak. S ezek a tények nem záiják ki azokat az egyébként szolid eredményeket, amelyekről Kőháti Zsolt könyve számot ad. Csupán nem alapozzák meg a magyar film első két évtizede termésének film- művészetté nyilvánítását. Más a helyzet a huszas évekkel. Ahuszas években a fűm átalakult sajátos önálló művészetté. Akifejlődött burleszk Buster Keaton és Charles Chaplin féle képviselői, Friedrich Murnau, Erich von Stroheim, Carl Theodor Dreyer, a naturalizmus reprezentánsaiként, de főleg a német, a francia és a szovjet avantgárd klasszikusnak számító művészei megteremtették azt a sajátos forrmanyelvet, amely alapján művészetté vált a film. „Filmszerű” betétekkel megtűzdelt, színészek által előadott irodalmi történet reprodukciója helyén önálló filmforma keletkezett, s az ez által hordozott komikus, hősies, szánalmas, borzalmas stb. esztétikum. Persze nem tűnt el a filmekből sem a történet (bár az avantgárd művek egy részére ez nem volt jellemző), sem a színész, de megszűnt a csak rájuk való élményalapozás kizárólagossága. Dreyer, Murnau stb. teljesen átalakították a környezetet és az embereket, Luis Bunuel, Szergej Eizenstein és persze mások pedig világot teremtettek filmjeikben, amellyel kapcsolatban nem volt emlegethető a reprodukció. Ennek nyomai fellelhetők néhány magyar alkotásban, leginkább persze Kertész Mihály Jön az öcsém és Lázár Lajos Tegnap című műveiben, amelyek a maguk 1919-es készülési évével meg is tetőzték az avantgárd nagy hullámát. S itt meg kell állni. A magyar film számtalan alkotásában érintett társadalmi kérdéseket, mutatott nyomort, szociális kontrasztot stb. (Ezekről a könyv részben számot ad.) Ezeket azonban - és az adott helyzet korlátái között természetesen - nem használhatta fel agitative, valamilyen irányban való ténykedés (lázadás?) buzdítására. Sőt olyan történetekbe szőtte bele, hogy többnyire melodrama- tikus tálalásban kerültek a közönség elé - megfelelően a szórakoztatási (üzleti) célnak. A fent említett két (s talán részlegesen több) alkotás viszont kifejezetten cselekvésre agitált, támadóan nyilvánított egyfajta magatartást értéknek. E tekintetben - a jelen vizsgálati sík szempontjából - érdektelen, hogy téves irányba mozdítani szándékozó rossz propagandafilmekről van szó, lényeges a nagy erősen hatni akarás szándéka és ennek érdekében egy 795
