Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 7. szám - Nemes Károly: Film vagy filmművészet
valóságos szituációval való szoros kapcsolat. Mert ez eredményezte a hagyományos ábrázolás felbomlását, a hídverési próbálkozást a híradó- és riportfilmek háborús valósága és a játékfilmek semlegesített ábrázolása között. Persze ez az irányzatot - túllépve az elfogult tematikai korlátokon - továbbfolytatni, s az egyetemes filmművészti avantgárd áramlatán bekapcsolni nem lehetett. így - és egyáltalán - a magyar film fejló'déséból kimaradtak a klasszikusnak ítélt huszas évek, a művészetté válás társadalmi ösztönzése és formai lehetősége. A filmművészet ugyan egyetemes mértékben megszületett, a magyar film viszont - mennyiségileg is - majdnem eltűnt. Ezt a szerencsétlen helyzetet a magyar film nagyon sokáig nem heverte ki. Jóval később olyan kvalitású művészek, mint Szó'ts István (Emberek a havason, 1942) „rehabilitálták” a magyar filmet úgy a társadalmi aktivizálás vállalása, mint a formai sajátosságok megnyilvánítása tekintetében. Más kérdés, hogy - különösen a hangosfilm megjelenésével - az a fajta filmkészítési modell vált általánossá, amely szinte mindent a színészekkel eló'adott történetekre bízott. A húsz as években kialakított formanyelv azonban nem tűnt el, hanem beépült a szemléletbe és ábrázolásba, ahogy ezt a legjobbak művészete tanúsítja - Marcel Carnéé, Jean Renoiré, Charles Chapliné, Orson Wellesé stb. A magyar filmből sem hiányzott a filmszerűség. Gaál Béla 1929-es - a szerző által is idézett - Csak egy kislány van a világon című filmjében a megtett távolságot érzékeltető rongyolódó lábbeliek mellett a birtokos fogadásának képekben érzékeltető előkészületei vagy a szüreti mulatság élénksége mind mind a filmszerűség ismeretéről és alkalmazásáról vallanak. Ezek azonban itt is és máshol is - ha elfordultak - betétek voltak. Az ábrázolást színesítették és nem vettek részt a szemléletben, az esztétikum teremtésben. Ehhez a magyar filmnek nagyon nagy utat kellett megtennie. Kőháti Zsolt sikerrel teljesítette a vállalt feladatát. Olyan összefoglaló művet alkotott, amelyik részletekben menően ismerteti meg az olvasót a magyar némafilmekkel, keletkezésük körülményeivel, a filmművészetről kialakított különböző elképzelésekhez való viszonyukkal, egyáltalán milyenségükkel. Egyetlen kritikai megjegyzés azonban talán megengedhető írásáról: Némileg beleveszett a részletekbe, az egyes alkotásokba, a feltételesen film- művészetnek nevezhető film egésze helyett. S az egész elemeinek viszonyítása a külföldhöz, a valósághoz, a társművészetekhez stb. kissé más képet ad (különösen áll ez a társadalmi valósággal való kapcsolatra) mintha az egészet hasonlította volna. Ezért szorult háttérbe az esztétikai szempont, amely a művészetet emlegetve elengedhetetlen, ezért nincsenek az egészre vonatkoztatható feltételek megkülönböztetve a részeket befolyásoló körülményektől. így maradt ki annak hangsúlyozása is, hogy a filmet igazán az viszi előre, ha valami mellett vagy ellen tud kiállni és megtalálja ehhez az ábrázolási közeggé emelhető életanyagot. Mindez persze nem feltétlen hiányolható. Felfogható a könyv úgy is, hogy módot nyújt a feltalált ismeretekkel az olvasó számára az önálló következtetések levonására, a saját összegezésre. Ehhez képest azonban a szerző tesz néhány általánosító megállapítást, sőt tiltakozik az ellen az elég közkeletű felfogás ellen (331. oldal), hogy a magyar némafilmből kimaradt egy művészeti szakasz, jóllehet, a saját maga által talált anyagból ez egyenesen következik. Ennyi hazafias elfogultság azonban - a nacionalizmus vádja nélkül - még megengedhető. 796
