Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 7. szám - Hauber Károly: Kilátások a kertből

már kimondatott. Ezért is emeli ki finom iróniával Lőrinczy Huba kiváló Márai-könyvét méltatván, hogy a híres aforizmát („én nem népben - nemzetben, hanem alanyban és állítmányban gondolkodom”) nem Esterházy Péter találta ki, hanem Márai Sándor. S kétségtelenül nagyrészt ebből fakad az a témaválasztás, szövegformálás és stílus, amely a szerzó't a mai ún. posztmodern esszé összetéveszthetetlenül egyedi arculatú képviselőjévé avatja.

Haladjunk tehát soijában! A Szókalauz írásainak kisebb része mögött közvetlen, primér élmény rejtezik: egy itáliai utazás tapasztalatai (Római an- zix), a szűkebb haza, Vas megye s Kemenesalja természeti környezetének szemügyre vétele, a gyakori vonatozás {Azok a restaurációk), a szegedi egyetemen gyűjtött emlékek {Tanár, tudor, szerkesztő). A többség azonban művelődéstörténeti - kulturális indíttatású. Tóth Lívia textilkiállítása éppúgy megragadja Ambrus érdeklődését, mint egy világvégi-kelet-európai utcát ábrázoló Buitenhuis-fotó. Egy, a televízióban újra bemutatott Janis Joplin- koncert éppúgy törengésre készteti, mint Szolzsenyicin regényeposza, A Gu- lag-szigetcsoport. Ám talán a művelődéstörténeti kuriózum s a különc figurája bilincseli leginkább magához figyelmét. Ezért közli teljes terjedelmében Horváth Mihály 1663-ban kelt szitkozódó levelét (A leghosszabb magyar káromkodás), vagy ássa elő a feledés homályából Balogh Gyula 1855-ben megjelent Pesti Hírlap-beli cikkét (A körmendi klarinétos). Az sem véletlen, hogy a könyv legnagyobb igényű írása „a szeretetet aszkézissel megvalósító” magányos festőről, Mednyánszky Lászlóról szól {Szent Öreg Kutya).

Helyesebben róla is. Az élményi mag, a kiindulópont ugyanis Ambrusnál nem mindig válik központi témává. Inkább csak alkalom és médium ahhoz, hogy szabadjára engedje asszociációit, amelyben különböző idősíkok, valóságrétegek és értékvilágok vetülnek egymásra, kiegészítvén, magyarázván és kölcsönösen megvilágítván egymást. Szinte szétbogozhatatlanul fonódik össze szövegeiben a biográfia a művelődés- és irodalomtörténettel, a jelen a közel - s - távolmúlttal, a magánszféra a politikummal, a szépség a profánnal, az emelkedettség az iróniával. S mindeközben sorjáznak a nevek és az idézetek Berzsenyitől Hamvas Béláig, Krúdy Gyulától Cs. Szabó Lászlóig, Shakespeare-tól Montaigneig.

Összhangban van szövegformálásával a stílus is. „Útnak, szónak nincsen vége - Szókaluz nyelvgimnasztikájának is alig” - írja egyhelyütt, s e nyelvgimnasztika hű tükreként legkedveltebb stíluseszköze a paralellisztikus fölsorolás és az ironikus közbevetés. Gyakorta a Czuczor-Fogarassy-féle nagyszótárt is segítségül híva igyekszik egy-egy fogalmat a maga teljességében megközelíteni, minden oldalról megvilágítani. „HAS. Pocak. Pockó. Potroh. Dobasz. Hasók (...) Behúzni. Kitolni. Hason vagy hasra feküdni” - kezdődik például a Hasi bölcsességek. Idézhetnénk persze máshonnan is, mert a szerző majd mindenütt él ezzel az eljárással. S a nyelvi lelemény nem merül ki a szinonimák, antinómák, állandósult szókapcsolatok sor- jáztatásával. Miként a makrostruktúra szinjén, itt is gyakran ékelődnek a szövegbe olyan részletek, amelyek egyszerre irányítják az olvasó figyelmét egy másik valóságmozzanatra, s hoznak hírt a beszélő személyes állásfoglalásáról. Némelykor ez egy ódon indulatszó (pl. ,Piha”), máskor egy reklámszöveg-ízű angol mondat, megint máskor egy politikai akusztikájú kiszólás, mint például

783