Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 7. szám - Erdődy Edit: Mészöly Miklós: Elégia
ERDODY EDIT Mészöly Miklós: Elégia A Thomka Beáta szerkesztette, Elégia című kötetben Mészöly versszövegeivel és aforisztikus próza-fragmentumaival találkozhat újra az olvasó. (Néhány vers illetve prózaszöveg kötetben itt lát eló'ször napvilágot.) A különböző' típusú és műfajú írások egymás mellé emelése, együtt láttatása nemcsak ötletes szerkesztői eljárás - hanem a szövegek olvasásában is új lehetőségeket nyit. Ráirányítja a figyelmet ugyanis mindenekelőtt a szövegek műfaji státuszának arra az átmenetiségére, köztes voltára, amelyről Mészöly már az Esti térkép című verskötetben így írt: „Kiemelések - írtam alcímnek, s ezt a legjobb, ha szó szerint érti az olvasó, és arra a senki földjére gondol, ahol a próza már nem próza s a vers még nem vers. Ami erről a területről begyűjthető, másképp azonos önmagával, mint egy tiszta műfajú vers vagy próza.” Fontos tehát megállapítani, hogy ezek a szövegek nem a regényíró, vagy novellaíró működésének „melléktermékeként” az írói munka úgynevezett „hor- daléka”-ként olvasandók - számukra a vers és próza közti átmeneti lét, illetve a fragmentum-lét biztosítja a természetes létezést. Az író egyébként sem tiszteli a műfajhatárokat. Drámaírói működésében is jól nyomon követhető a műfaji kötelmek mind erőteljesebb fellazítása, a színpadi műfajnak a próza felé való közelítése. Vagy a Mészöly életművében oly fontos esszé-műfaj is a köztes-jelleget mutatja, az értekező- és a széppórza, elvont gondolatiság és érzékletes metaforikusság érintkezési pontjain helyezkedve el. Senkiföldjén vagyunk, de még itt is elmosódnak a kontúrok: a Mozgólépcső című ciklus zárójeles címmel ellátott, s így különálló miniatűrökként olvasható írásain hol a szabadvers, hol pedig a próza-töredékek műfaji jellegzetességeit ismerhetjük föl; a Cserepek, félálomban ciklus egyes darabjait, pedig stilizáltságuk és retorikájuk a vers-lét felé közelítik. A következtetés annyira kézenfekvő, hogy banálisnak tűnhet fel: Mészöly az a fajta a alkotó, akinél a műfaji keretek és poétikai szabályrendszerek mint formaképző struktúrák csak másodlagos jelentőségűek: azaz, nála gondolat és nyelv maga keresi meg, küzdi ki magának a formát, s nem a forma „telik meg” a gondolattal. Akárcsak prózája, költészete is alapvetően bölcseleti, ontológiai fogan- tatású, célja a lét megértése, pontosabban: e megértés, intellektuális és érzéki birtokbavétel nyelvi kifejezése. Hangja személytelen és objektív - amennyiben az én-világ viszonyt is kívülről nézi; helyzete a megfigyelőé, aki egyrészt leképezi, regisztrálja a világ dolgait, jelenségeit, távlati képet vagy mikroszkopikus rajzot készítve róluk, másrészt, e jelenségeket a kezdet és a vég időkoordinátái közé helyezve elemzi és kommentálja. Ez a megfigyelő alkotja meg 780
