Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 1. szám - MILLECENTENÁRIUMI MELLÉKLETÜNK - Szentpéteri József: Az avar népesség továbbélése a 9-10. században
kezdetét sem a 10. század közepétől lehetne keltezni, hanem már 895-ös betelepülésükkel egyidejűleg, a 10. század kezdetétől. A teljesség igénye nélkül a következőidet emelhetjük ki a fenti lelólielyek jellemzői közül - nem feledkezve meg arról, hogy már a kiindulópont is becslésen alapult. A készülőben lévő avar és magyar lelőhelykataszterek alapján kb. 3 000 lelőhellyel számolhatunk a 7. század vége/8. század eleje és a 11. század vége között (Szentpéteri 1995a-b illetve Kovács László szíves szóbeli tájékoztatása). Megközelítőleg fele-fele arányban oszlik meg a késő avar kori lakossághoz, illetve a honfoglalás, majd államalapítás kori magyar népességhez kapcsolható lelőhelyek száma. Ezekhez képest az itt vizsgált 7 lelőhely, ahol egyáltalán felmerült az egyazon temető közös használatának lehetősége- meglehetősen csekély, azaz nem mondható perdöntőnek az asszimiláció szempontjából, általánosnak érvényűnek pedig semmiképpen sem. Az eddigi ásatástechnikai megfigyelések hiányosságai, illetve az összeolvadási folyamatot eleve kizáró szemlélet ellenére is feltételezhető, ám jelenlegi bizonyítékainkkal, bizonyítási eljárásainkkal egyértelműen nem igazolható az avar-magyar asszimiláció, helyesebben: a kárpát-medencei őslakosság és a 895-ben betelepülő honfoglalók népességének egymásba olvadása. Az elgondolkoztatóan kisszámú közös lelőhely azt a megoldási lehetőséget sugallja: amennyiben - kisebb-nagyobb számban - az avarság egyes részei valóban megélték a magyarok bejövetelét, a hatalmi viszonyok nem tették szükségessé, hogy az újonnan jöttek mindenhol vezetőket (és azok családjait) ültessenek a falusi települések élére, akik aztán egy helyen temetkeztek volna az őslakossággal. Ha mégis ez a jelenség lenne megragadható az éppen tárgyalt lelőhelyek jelképes lovas temetkezéseinél, akkor figyelemre méltó, hogy a szóba jöhető honfoglaló magyar emlékanyaggal eltemetett férfiak döntő többségénél csakis a lábhoz tett lószerszámok és a fegyverek (egy szablyás harcos kivételével - Visznek 35. sír - csakis tegezzel) lennének a korszak bizonyítékai, amelyeket azonban beiktatási jelvényként is értelmezhetünk. Klasszikus honfoglalás kori veretes öv eddig csupán kettő ilyen személynél került elő (Perse 100. sír, Balmazújváros-Hortobágy-Arkus)! Amennyiben a késő avar kori népesség (most még nagyságrendileg sem körvonalazható számban) valóban megélte a magyarok bejövetelét, további feltevésekkel kell számolnunk: zavartalanul tovább élhettek és temetkeztek, vagy az őslakosság települései, temetői megszűntek s a hódítók alárendeltjei lettek úgy, hogy a betelepülők számukra azonos, vagy alacsonyabb társadalmi rétegeihez tagozódhattak. Zömében a „nincstelenek” táborát szaporították, hiszen az egész késő avar kor folyamán a temetkezéseikből megismert lakosság 9/10-ed része nem rendelkezett klasszikus griffes-indás leletanyaggal. Vezetőik pedig - a saját népességükből verbuvált katonai segédcsapatok élén- a honfoglaló magyarok társadalmának megfelelő szintű vezetőihez integrálódhattak. Az, hogy átvették-e azok rangjelzőit, s ezáltal levetették, elfeledtették „avar” voltukat - egyelőre megválaszolatlan kérdés marad. Ha azonban bizonyos régészeten kívüli módszerek (így a szerológiai alapú családmodell) segítségével el tudunk rugaszkodni az eddig egymástól szi81
