Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 7. szám - Hegyi Béla: Kopasz a dombon II.

Először elöntötte az öröm érzése: hát mégiscsak él! Egyszer haza fog jönni! De rögtön nyomába tolakodott az aggodalom: Kiktől kell félnie az apjának, és miért kell félnie? Milyen titok lappanghat itt, amiről ó' nem tudhat, amit senki a világon nem mer elárulni neki, a nagyanyja magával vitte a sírba, s most már csak az apja a megmondhatója egyedül, mit rejteget a múlt. Tehát mégis valóság lehet, amire a plébános célzott, a gonosz munkálkodását emlegetve? És miért kell a hazatérésére annyit várni, a messzi időkbe helyezni? Megpróbál pénzt küldeni. Erre most különösen nagy szüksége van, a temetést sem fizette ki teljesen, és a sírra, hol csak egy fejfa áll az anyja nevével, emlékkövet kell állítania. Most már két nevet vésetve rája. A friss virágról ezentúl majd ő gondoskodik.

Vajon megismerné az apját, ha hirtelen elébe toppanna? A nagyszobában függ szülei esküvői képe: két édes ember néz onnan le a bámészkodóra. Anyjának finom mosoly bujkál az ajkán, vöröses szőke haja kontyba csavarva, feje tetején tüllfityula, kerek vállán felgyűrődött a menyasszonyi selyem. Boldognak, megelégedettnek látszik. Apja, szigorú ránccal a szája körül, mereven tekint előre, hullámos barna haja alatt a homlokán mintha borús felhő ülne, csak a szemében tükröződik valami lágyság, megértő vonzalom. Zárkózott vonásai erős jellemről és tiszta lélekről tanúskodnak. Sötétkék zakója hajtókájának hasítékában fehér szegfű díszlik, nagyanyja szerint a hűség és a kitartás virágüzenete. Kár, hogy nem készült egész alakos fotó róluk. Csak derékig látszanak, fejüket egymásnak hajtva, az arcuk oldalt érintkezik egy picit. A kisebbik szobában, amit a nagyanyjával ketten csak alvásra használtak, a díványa fölött apjának katonaképe lóg. Félig kopaszon, világoszöld zubbonyban, kezében katonasapkája, egy korlátnak támaszkodik, kissé előredől, háta mögött egy futballpálya szöglete a kapufával. Vajon fólismerné-e az apját a képek alapján? Itt kíváncsiság és csodálkozás ömlik szét a tekintetén, mint aki tele van várakozással, mint aki szeretné kipróbálni erejét az életen.

Milyen lehet most? Idegen? Akit elkergetne a háztól? Vagy a szeméről, vagy arról a ráncról a szája körül, mely azóta mélyebb lehet, azonnal ráismerne? Megszólalna benne egy hang, ami azt kürtölné szét fejétől a lába ujjáig, hogy ez az apád, öleld át, szeresd! A homloka nyilván magasabb, elöl kopaszodik, haja elvesztette hullámvonalát, netán őszül is, a vonásai meg- törtebbek, s tekintetén zavar és szomorúság uralkodik. Mit mondana neki először? Hogy: én vagyok a lányod! Apukám, de jó, hogy megjöttél! Hogy: ugye, most már nem kell elmenned többé? Megvárod az unokádat? Legalább addig maradj, amíg nagypapa nem leszel. Hogy: nem, nem fog mondani semmit. Csak a nyakába borul, és kisírja magát.

Elfáradt. Bebolyongta a házat elégszer, igaz, a padlásra nem mászott föl, még nem kukkantott bele minden fiókba, a szekrények aljára, a könyvek mögé a házilag eszkábálta polcon. Nem matatott a lekvárosüvegek és befőttek között a stelázsin, a konyha végébe szorult aprócska kamrában, de majd ezt is meg kell tennie, hogy pénzt találjon, hogy valami nyomra bukkanjon, mely talán segít fölfedni a családi titkot. A pénz! Hol is gyűjthette, hová rakhatta a nagyanyja, amikor hazajött a piacról, s a bevétel egy részét elkülönítette? Volt egy szép, régi, kézzel varrott szattyánbőr bugyellárisa - így hívta -, amit az anyjától örökölt, s az, ki tudja, melyik ősétől kapta. A barnásvörös erszény teleültetve fehér és színes gyöngyökkel, a száját tizenkét apró fagomb zárta

737