Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 7. szám - Hegyi Béla: Kopasz a dombon II.

el avatatlan kezektől. Akkora, mint egy mai, tenyérbe fekvő, többrekeszes pénztárca, bár nincsenek rekeszei, csak nagy öblös torka, mely nyeli, nyeli a bankókat, s közben egyre tágul, dagad a tartalmától. No hát ezt kell megkeresnie, még tartozik a plébánosnak, s be kell fizetnie a temetési díjat is a tanácsházán. A koporsót, szerencsére, elintézte Simoncsics bácsival. Ennyi pénzt tartogatott még a kredencfiók.

Egyetlen régi - ahogy Stendhal mondaná -, patinás bútordarabja volt a háznak: a karosszék. Ezt Tekla apja vette egy pesti Bizományiban, hogy „nagyanyádnak legyen legalább egyetlen kényelmes ülőkéje életében”. Folyton vándorolt vele, attól függően, hogy Nagyanyi melyik helyiségben tartózkodott huzamosabban. Cipelte magával a nagyszobába, ha vendég jött, s ott diskurál- gatott, a kisebbe, ahol esténként komótosan levetkőzött, a szék támlájára, karfájára fektette ruháit, s gyorsan ágyba bújt. Legtöbbet azonban a konyhában állt az asztalfőn, a kék lenvászon terítővei borított asztal mögött, a kopott, görnyedt kredenc és a viseltes hokedlik társaságában. Nagyobbrészt itt zajlott az életük egész nap. Nagyanyi főzött, mosott, az asztalon számolta a piacról hozott keresményét, s dugta a bugyelláris torkába, itt beszélgettek néha órákon át, míg ki nem fogytak a mondanivalóból. Tekla az újságpapírossal letakart asztalon tanult, s könyökével az asztalra dőlve mondta föl a leckét Nagyanyinak, aki semmit sem értett a tantárgyakból, de kitartóan figyelt rá, míg el nem bóbiskolt. De a verseket, amiket másnapra kívülről kellett tudni, szívesen hallgatta. Órák hosszat elült ebben a barna diófa karosszékben: támlájára egy kiterjesztett szárnyú pillangót faragtak készítői, két rovátkolt karfájának vége kutyamancsba görbült.

Legutóbb is, mikor a családról kérdezősködtem, apámról, anyámról, magunkról faggattam, mint már annyiszor, a karfába fogódzkodva felelte, kis ijedtséggel a hangjában, talán ráébredt arra, hogy sokáig úgysem rejtheti el előlem az igazságot:- Gyerekem, mi élünk, ez a legfontosabb. Most mással ne törődj. Mi volt, hogy volt, nem érdemes hánytorgatni. Inkább arra kell gondolnunk, hogy ha egyszer az apád hazajön, el tudjunk számolni neki mindennel. A kis földdel, a házzal, az életünkkel. Leülünk hárman ehhez az asztalhoz, elmondjuk, mi történt azóta, hogy elhagyott bennünket. Ő el fogja mesélni neked, mint esett, ami megesett. Változtatni úgysem tudunk már semmin sem. Most az a dolgunk, hogy tisztességben éljünk, végezzük a végeznivalóinkat, hogy apádnak ne kelljen szégyenkeznie miattunk, ha átlépi ezt a küszöböt. Hogy büszke lehessen rád, mert minden körülmények között megálltad a helyedet. Hiányzik neked, tudom, nekem is nagyon. Sokszor átsírom az éjszakát, csöndben, fejemet a dunyhába fúrva. Fáj, gyerekem, borzasztóan fáj. Nem tudok róla semmit, nincs hír felőle. Lehet, hogy rossz anyja voltam, nem vigyáztam rá eléggé, nem volt erőm hozzá, hogy a sorsát megfordítsam. Hiányzik neked, egyre jobban fog hiányozni, ahogy nekem is, hisz oly kevés van már hátra az életemből. Vállalnék én érte mindent, akár a börtönt is, csak újra láthassam, csak megölelhessem, érezzem, hogy él. Ha majd hír jön felőle, tudni fogod, mit kell tenned. De gondolj arra is, hogy ez a hír tán a halálhíre lesz. Temesd majd mellém, az anyád mellé, nyugodjunk együtt mind a hárman egy közös sírban, mind, akik végigéltük, amit ránk mért a sors.

Tekla végigsimította homlokát, a ráhajló kis tincset ujjaival fölfelé gereb738