Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 7. szám - Hegyi Béla: Kopasz a dombon II.
mozdulatlanul figyeli a történteket. Mikor az óriási porfelhő' takarásában elhajtanak, az asszonyokból egyszeriben kitör a zokogás, a férfiak a combjukat csapkodják és cefetül káromkodnak. Bandi a kukoricás mélyén lapul. Keserves kiáltásait: Édesanyám! Édesanyám! Édes... úgy hallgattatja el, hogy kukoricaleveleket töm a szájába. Öklendezik, az egyik kezével nyomja vissza a zöld csomót, a másikkal a talajt szántja, s kukoricaszárba kapaszkodik. Egész testében remeg, szemének s orrának nedve összefolyik, lecsurog vékony, barna dzsekijére. Térdnadrágja lucskos a pisitől. ...Mi Atyánk, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, miképpen mennyben azonképpen itt a földön is... Kicipelték az udvarra, amit visznek. Két bőrönd ruha, egy hátizsák élelem, kenyér, kolbász, szalonna, kisebb-nagyobb lábosok zsineggel egybekötözve. Csurgayné szédülten, dülöngélve tapossa végig az udvart, leül a kút mellé egy tuskóra. ...Jöjjön el a te országod, és vigyél minket a kísértésbe, de jöjjön el a te országod, ha vagy a mennyben... Az asszony bekiált a házba: - A szürke térdnadrágodat és a nyári dzsekidet vedd föl. Bandikám, igyekezz! Mindjárt itt lesznek értünk. Egymás után többször keresztet vet: - Uram Jézus, légy velünk! A távolból harsogó vezényszavak verődnek ide: - Indulás! Egy-kettő... egy-kettő... Ha bárki ellenáll, lőni! Népnyúzók, gyújtogatok, tolvajok! Egy-kettő... egy-kettő... Gyerünk, gyerünk! Ne húzzuk az időt! Egy vastag hang üvölti: - Nincs kegyelem a nép ellenségeinek! ...mindennapi vétkeinket add meg nekünk ma, miképpen mi sem bocsájtunk meg az ellenünk vétkezőknek... Az öreg Csurgay ünneplő fekete öltönyében a konyhában ül. Mintha a mise kezdetét jelző harangzúgásra várna. Lassan feláll a székről, fejét fölveti, feszes háttal kilép a házból, és méltósággal végigvonul az udvaron. Átöleli felesége nyakát, belecsókol a hajába: - Csak a fiúnk maradna meg. Csak a fiúnk .......szenteltessék meg a gonosztól, azonképpen itt a kísértéstől is... B andi, térdnadrágban, dzsekiben, a szüleihez szalad, kérdően tekint rájuk. - Figyelj rám, kisfiam. Fuss! Fuss, és bújj el. Ne nézz se jobbra, se balra, csak fuss. Ne törődj most velünk. Bújj el! Két napig ne gyere elő. A kukoricásba. Döbbenten mered az édesanyjára. Fuss, amilyen gyorsan csak tudsz! Itt hátul, kerüld meg a falut. Eriggy. Ha visszajövünk, megkeresünk! Menj már, fiam! ...ki vagy a mennyekben, miképp itt a földön is. Szabadíts meg, szabadíts meg... Lélekszakadva rohan a házak között, poros földutakon, kis ösvényeken, gyümölcsfák árnyékában s ölelésében. A tónál egy pillanatra lefékez, egy marék vizet az arcára löttyent, és iramodik tovább. A kukoricás közelében meggömyed, lassít, púpos háttal behúzódik a sűrűjébe, mászik egyre beljebb, s hirtelen lehuppan a földre. - Édesanyám! Édesanyám! Édes... Zokogását úgy némítja el, hogy kukoricaleveleket gyömöszöl a szájába. Elindul a kocsisor. Elöl a teherautók kavarják a port, utánuk a szekerek dagasszák tovább. Az óriási porfelhőben úgy tűnnek el, mint napfénytől megbabonázott kísértetkordék. Amen, ámen, ámen! Bandi ököllel a képbe csap, a vászon fólszakad, a kép hullámokra törik, majd fodrozódva kitisztul, s Bandi, szipogva, levegő után kapkodva, izzadt homlokkal néz szembe önmagával. Arca rezzenetlen, agya tompa, szeme homályos hidegséggel villan meg a sárgászöld víztükörben. Fojtottan, rekedten följajdul: - Édes... Édes... Fejét jobbra-balra ingatja, törzse is átveszi, mind mélyebbre és mélyebbre dűl olvadást, egy pillanatra kiegyenesedik, s 732
