Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 7. szám - Hegyi Béla: Kopasz a dombon II.
hatban egy eltévedt golyó megölte. Apám karjaiban halt meg, nem lehetett rajta segíteni. Nagyanyi szerint véletlen volt. Többet nem tudtam kihúzni belőle. Hiába faggattam, csak csitított: Jobb, ha te nem tudsz erről semmit, kislányom. Ne kérdezősködj! Felejtsük el, bármi történt is. Úgysem tudjuk visszahozni szegényt közénk. Apám majdnem belepusztult. Véget akart vetni az életének. Miattam nem tette meg. Mit tudsz te arról, hogy velünk mi történt? Liska mama kijött a konyhából, kezében hokedlivel, közéjük telepedett:- Csak nem veszekedtek, kedveseim? - és egyik karját a férfi, másikat a lány válla köré fonta. - Korai volna, nem gondoljátok? Most az a fontos, hogy élünk, gyerekem. A múlt nem érdekes. Minden napnak megvan a maga baja. Inkább azzal kell törődnünk, amit mára rendelt az élet. 18 Bolond Bandi hason feküdt a tóparti fűben. Kötél rózsafüzére csuklójára tekerve, jobbjával a vizet kavarta. Megvárta, míg újra kisimul a víztükör, majd hosszan, töprengve, belemeredt. Haja szénaboglya, arcán zsenge szakáll, szeme vörös, duzzadt, szájából kilóg egy fűszál. Ismét belemerítette kezét a vízbe, gyorsan többször körbeforgatta. Kerek hullámok fodrozódtak egymást kergetve, és elhaltak a nagy vízfelületen. Bandi fejében szekerek csikorogtak, autók tülköltek, kiáltások visszhangzottak: - Föl a kocsira! Sietni! Üssétek őket! Lóduljatok! Zsivány népség! Egy katona hátul megszólalt: - Csomós Csurday Lajos és családja. Fölszállni! Két kezére hurkolta rózsafüzérét, s belefogott a Miatyánkba. Rémülten bámult a fólhabzó vízbe, hol, miközben az imát mormolta, képek sora vonult el. - Mi Atyánk, legyen meg a te akaratod... Négy-öt teherautó egymás mögött. Utánuk szekerek. - Nem várhatunk! Időre kell mennnünk! - mondja az egyik tányérsapkás. - Az a bitang Csurgay is fönt van? - Fölberregnek a motorok. Alig hajnalodik. A Pallagi-tó megcsillan az őszi derengésben, a sűrű kukoricásból női sikolyok törnek föl... mindennapi kenyerünket szabadítsd meg a gonosztól... Messzibb, a falu határában, a párás homályban férfiak, asszonyok állnak földbe gyökerezett lábbal. A tó tetején egy pár harisnya libben, odébb egy fekete kalap úszik, merülőben egy utazótáska. A szekerek megrakva csomagokkal, bőröndökkel, lábosokkal. ...bocsásd meg a mi vétkeinket, szenteltessék meg itt a földön is... - Indulnunk kell! - A kukoricásból egy katona somfordái elő, a sliccét igazítja, ingét a nadrágjába gyűri, nyomában egy fiatal nő bukkan föl sírva, dideregve, tépett ruhában, sáros az alja. Reszketve fut az egyik kocsihoz. Kezek húzzák föl a platóra. ...mi is megbocsájtunk az ellenünk vétkezőknek, de jöjjön el a te országod... - Megvan mind a száztizenhét? - pattogó, erőszakos hang. - A kutyaúristenit! Meddig tart még ezeknek a disznóknak a fölpakolása? - Egy hiányzik, főhadnagy elvtárs. A Csurgay- kölyök. - Hiányzik? Ba... meg! Innnen nem hiányozhat senki! - Hiába keressük, főhagynagy elvtárs. ...és ne vigy minket a kísértésbe, ki vagy a meny- nyekben. Ámen... - Ki kell javítani a listát száztizenhatra - szól a főhadnagy. - A Csurgay-kölyök meghalt. Érti? - Elindul a kocsisor. Elöl a teherautók kavarják a port, utánuk a szekerek dagasszák tovább. A falu még mindig 731
