Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 7. szám - Hegyi Béla: Kopasz a dombon II.

- Nem vagyok Zsülien, hányszor mondjam már - fakadt ki a férfi, s elhúzta kezét a lánytól. - Igaz, hogy én is paraszt vagyok, mint Soréi. A szüléimét elvesztettem a háborúban, felszabaduláskor a harcok áldozatai lettek. A határ közelében, Szabolcsban, egy eldugott kis faluban éltek, és átment rajtuk a front, szétlőtték a viskójukat, ott haltak meg a kemence mellett. Talán éppen szalonnáztak, vagy anyám a kenyeret készítette a sütéshez, apám a kemencét fűtötte... Tudom, mit jelent parasztnak lenni, egyedül, társtalanul, árván élni, csak magadra hagyatkozni...- Te nem vagy paraszt, Zsülien Karcsi - csattant föl a lány. - Parasztvezető vagy, ott kuksolsz a járási irodádban, és parancsokat osztogatsz. Sose túrtad a földet, nem jártál a piacra árulni, te a származásodból élsz, nem a parasztságodból. Kocsival jössz, kocsival mész. És elvárod, hogy tiszteljenek az öregek is.- Aranyos vagy, mikor így fölhúzod magad. Kis pír foltosodik az arcodon, az orrcimpád reszket egy kicsit, a nagy barna szemed még nagyobbra tágul. Nincs igazad. Én igenis azért vállaltam a járást, mert segíteni akarok a fajtámnak. De hát te beszélsz? Egész nap a tsz-irodában hűsölsz, járatod a bagolylesődet, vered a gépet, mint más a blattot, a nagyanyád meg izzad a munkában, ás, kapál, ültet, a piacra megy árulni, mos, fó'z rád. Te meg illegsz - billegsz, feketét spriccelsz gőzzel az elnöknek, no meg a márkás megyei vendégeinek. Engem ő még sohasem kínált feketével, de még szódavízzel sem.

Tekla ijedten hallgatta a férfi kitörését. Megcirógatta az arcát, száját a szájára illesztette, s a hangját halkra fogva, kedvesen kérte:- Karcsikám, ne vitatkozzunk. Nem illik ez hozzánk. Liska mama mindent hall a konyhában. Minek a falu szájára adni magunkat?

Karesz viszonozta a csókot, nyelvét a lány nyelvéhez dörzsölte, harap- dálta a szája szélét. Tekla a vállára hajtotta fejét, karját a férfi ölébe ejtette, s nyugodt, kimért hangon folytatta:- De azért ismerjük el, ahogy Soréi sem, úgy te sem akarsz többé paraszt lenni. Házitanítóskodott, titkároskodott, szerelmeskedett, de földet művelni, lisztet őrölni, disznót hizlalni, ahhoz már semmi kedve nem volt. Kacérkodott a püspök szerepével, ranggal, címmel, pénzzel, nagyon akart valaki lenni, aki egyszerre áll a parasztok fölött és az urak fölött is. Hatalom akart lenni. Neki nem sikerült, neked viszont igen.- És most mért lovagolsz ezen? Elítéled?- Á, dehogy! Csak hát... Nagyanyi azt mondja, ti hoztátok ránk a bajt a városból. Ti, volt parasztok, akik arra vágytok, hogy kommunista urak legyetek. Pesten megtanították nektek, hogyan kell uralkodni az embereken. De a problémákat mégsem ti, hanem a rendőrség oldja meg, mert se erőtök, se tehetségetek hozzá. Soréi is így tett volna, ha éppenséggel ma élne... Nem gondolod?- Hagyd már azt a Soréit! Egyszer úgyis elkalapálom ezt a vénasszonyt - zúgott föl Karcsi -, sok van a rovásán. Nemcsak minket ellenez^ a szerelmünket, hanem a rendszert is, a mi munkás-paraszt hatalmunkat. Úgy látszik, ellenség. Még nem tudja, hol lakik az Úristen!- Karesz, Karesz - kapaszkodott a férfiba Tekla, s visszaparancsolta kibuggyanni készülő könnyeit -, hát hogy mondhatsz ilyet? Mit tudod te, mi minden történt velünk is a háborúban meg azóta? Főleg azóta. Anyust ötven730