Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 7. szám - Hegyi Béla: Kopasz a dombon II.
napja. Hogy együtt lehessen ünnepelni a kettőt. Meg hát nagyobb az öröm, ha kisebb a költség.- Emlékszel még a szüléidre? - kapargatta a lány tarkóját, a füle tövét, bele-belefújt, lágy szellőt hevítve, a fülébe, „Szeretlek-Szeretlek”-et suttogva.- Apámra alig. O állandóan úton volt. Pesten dolgozott, hajnalban ment, késő este ért haza. Ha sokat túlóráztak, csak a hét végén láttuk. Ilyenkor a nagynéniénél aludt az Elemér utcában. Anyus mindig pakolt neki két váltás fehérneműt; sohasem tudhatták, mikor tartják bent őket lemaradás miatt. Ha feléje indultam, a levegőbe emelt, jobbról is, balról is megcsókolt, és „Angyalom! Angyalom!” kiáltotta. Ez a kép maradt meg bennem a legerősebben. Nagyanyi említette, hogy folyton panaszkodott, sok a munka a gyárban, többet szeretne itthon lenni velünk meg a kerttel is jobban kéne foglalkozni. A kertet imádta. Az elvesztett föld emlékét jelentette, ami még a miénk volt a téeszesítés előtt... Megálltak a gyümölcsösben. Mellettük apró, éretlen őszibarackok lógtak a fákon. Odébb zöld, hamvas héjú körtéken tört meg a fény. Távolabb almafák hajladoztak. Különös illat áradt mindenfelől. Pintyek és cinegék csiviteltek önfeledten: pink, pink, kicsit ér, kicsit ér, pink, pink. A lány reszketett, kapkodva szedte a levegőt. Karesz maga felé fordította. Hosszan, forrón megcsókolta. Tekla kábultan hanyatlott a mellére. Leültek a sárgászöld, vastag fűre. Két őszibarackfa állt őrt az oldalukon. Karesz kezébe vette Tekla tenyerét, s csókolgatta az ujjait a hüvelyktől a kisujjig sorban. Belenyalt az árkok közepébe, a csuklóját harapdálta, éppen hogy érinte fogaival, vékony csíkot húzva a bőrön.- És aztán mi lett apáddal?- Nem tudom. Anyus halála után pár nappal nyomtalanul eltűnt, még a temetést sem várta meg. A pesti nagynénje szerint valahol kóborol a nagyvilágban.- Hol? Nincs, valóban nincs semmi értesülés, jelzés a hollétéről?- Jaj, Karcsi, ne faggass már! Mondom, hogy fogalmam sincs, hol van, mit csinál. Nekem szinte idegen. Alig múltam hat éves, mikor magunkra maradtunk Nagyanyival. Tekla hanyatt feküdt a füvön. Karesz fölébe hajolt, a fülét csókolgatta, bele-belekapott a cimpájába, s halkan, lágyan sustorgott közben:- És most? Egyszál magad maradtál. De én itt vagyok, ne félj egy csöppet sem. Szeretlek, tudod. Ha nem is úgy, mint az a piszok Soréi. Nem vagyok csapodár. Összetartozunk. Nem akarok tőled mást, csak téged. Ne kínozz tovább... Kigombolta a lány hófehér blúzát, csókolta a nyakát, mellét, száját. Térdét benyomta a két lába közé, ujjaival finoman a mellbimbót sodorgatta. A lány reszketőse megszűnt, aléltan pihegett a férfi karjában, mintha félálomban volna, s lassan zuhanna az álom mélységeibe. Karesz lehúzta róla szürke pantallóját, dereka alá gyűrte, majd kibújt az ingéből, lecibálta magáról nadrágját, összehajtogatta őket, és Tekla feje alá tolta. A lány nagyot sikoltott. A madarak hirtelen elhallgattak. Körték potyogtak a földre. A szél fel-felborzolta a fák leveleit, mintha óriási sóhajok szálltak volna föl a gyümölcsösből, s fehér felhőkké gömbölyödtek volna össze az ég 724
