Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 7. szám - Hegyi Béla: Kopasz a dombon II.
alján. Karesz a lány feneke alá nyúlt, s tenyerével ütemesen emelte-süly- lyesz tette. Micsoda utazás! Siklón csúsztak le csónakkal a dús habokba, s ringtak összepréselődve a tó hullámain. A parton vonat várta őket. Zakatolt, dübörgőit, tombolt. Lassított, gyorsított, lassított. Repülőgépre szálltak át a következő állomáson. Kék sivatagban fehér báránykák legeltek, mögöttük, rózsaszín fátyolba burkolva, sárgásán izzott a nap. A hajó se lyrne se n-sej tel me se n úszott velük a végtelen tengeren végtelen célja felé. Hirtelen vihar kerekedett, óriási hullámok rázták a kétárbócost, föl-le dobálta testüket az elemek ereje. Hol az árbóckosárig szárnyaltak, hol a taton kötöttek ki egy-egy pillanatra. Helikopter mentette ki őket a viharból, s ismét felülről nézték a föld bennük s kívülük viruló szépségeit. Ide-oda forgott a gép, émelyegve, szédülten, csa- takosan bámultak ki az ablakon, s a pilóta intett, most kell majd ugraniuk. Egy éles fordulónál kivetették magukat, s egymásba fonódva, kiáltozva huppantak a zöld pázsitra. De alig fújtak egyet-kettőt, sóhajok és csókok között, újra útra keltek. Négyszer-ötször járták be együtt, összekapaszkodva, vizek, egek, tájak csodáit, s álomittasan, mámortól zsibbadtan, édes fáradsággal tértek vissza minduntalan a gyümölcsfák alá. Hosszan hallgattak. Se kedvük, se erejük nem volt a megszólaláshoz. De némaságuk is sugárzást teremtett, ahogy egymás karjában feküdtek pihegve, amit csak a tökéletes boldogság vonhat önmaga köré. Karesz felült, felhúzta nadrágját, a lányra terítette ingét, s belecsókolt az ölébe, nyálát végigkenve a szeméremdombon.- Még nem tudlak elvenni. Kell néhány hónap, hogy a dolgaimat tisztába tegyem. Ugye, türelmes leszel? Tekla kábultan, tagjaiban az újráébredés nyugalmával, lelkében balzsamos örömmel, a férfi tekintetét kereste. Kezét a csupasz karjára tette:- Köszönöm. Én nem tudtam, hogy ez... Persze hogy várok. Csak ne tartson túl soká... 14 Kint már derengett. Az ablakon át tompán, távolból kukorékolás, kutyák csaholása, szekerek nyikorgása, egy-egy tehénbődülés hallatszott. Ébredt a falu. Tóth atya az ágyán feküdt, a mennyezetet nézte, a meszelésen kiütköző sárgás foltokat számlálta. Egész éjjel nem hunyta le a szemét. Imádkozott, és töprengett. Kínban fogant ez a hajnal. Mi lenne ha... Valamilyen furfanggal kiutaznék Rómába. A pápa őszentsége, igaz, nem fogadhat, az egész világegyház a vállán, millió gond-baj, keserűség hárul rá, de talán egy kardinális meghallgatna. Aki segíteni tud. Védelmet kérek a Vatikántól. Lehet, hogy azt tanácsolja, lépjek be egy eldugott kis szerzetbe valahol Itáliában, ahol még csak nem is beszélnek egymással a testvérek. A trappistákhoz! Más nevet kapok, más igazolványt. Más életet fogok élni! Csupán az Úristen ismeri majd a titkomat. Senki sem találhat rám. És ha mégis? Nem lesz számomra irgalom. Vagy azt válaszolja a kuriális, hogy „tegyen papi lelkiismerete szerint”, amivel csöppet sem könnyíti 725
