Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 7. szám - Hegyi Béla: Kopasz a dombon II.
HEGYI BÉLA Kopasz a dombon II. 12. Mariska lassan összepakolt. Szomszédai irigykedve nézték. Fogta két nagy parasztkosarát, az egyikbe belehajította vállkendójét, a másikba vászonnal fedett, összecsukható székét rakta, és megpróbált kikecmeregni az árusok sorából. Alig volt két óra, s már mindent eladott. Elsőnek végzett a placcon, igaz, ma nem jött sokfélével: nyolc kiló zöldbabot hozott, hat kiló borsót, petrezselyem-csokrot vagy húszat és fokhagymafüzért egy tucatot. Elköszönt két szomszédjától. Balján egy királyerdei asszony apró nyári almát árult, jobbján idős parasztember Tápiószeléról krumplit meg hagymát. Meg-megáll- tak belőtte a vevők, de sokallták az árát, továbbmentek. - De jó magának, szomszédasszony - itt elharapta a mondatot, szívott egyet a pipáján, kifújta szürkésbarna füstjét, majd folytatta -, már indulhat is haza. En meg mióta vacakolok ezzel - mutatott a pultra. - Hát mért nem adja olcsóbban a pityókáját, Misi bácsi? Mindenhol kevesebbért mérik. Az egész piac tele van... Az öreg nem felelt semmit, bodros füstöt eregetett ki a száján. - Mariska, nem visz pár almát az unokájának? - fogta meg karját a királyerdei asszony. - Szívesen adom. Mariska kiválogatott néhány darabot, kosarának aljába gurította, majd az egyik kosarat a másikba tolta. Az volt a jó ezekben a régi parasztkosarakban, hogy kézben is lehetett fogni, s ha a szükség úgy hozta, fülénél vállra, sőt két kantárral az ember a hátára is akaszthatta. Valamikor bölcsőnek használták. Sanyót vitték ki benne aratáskor, ott hűsölt a tábla szélén, az akácfák alatt, míg ő markot szedett. Járókának, helyesebben állókának is megtette. Állt a baba, és bámulta őket, a kosár peremét szorongatva, hogy haladnak a rendben. Ha kissé távolabb kerültek tőle, el- elkiáltotta magát: - Nya... nya... nya. Ez anya akart lenni. Kapáláskor, répaegyeléskor ugyancsak cipelték magukkal, s a férje időnként odébb-odébb rakta, hogy jól láthassa őket, és ők is gyönyörködhessenek a kicsiben, ha felnéznek egy-egy pillanatra. Mariska többször kivált a sorból, megetette, aztán dolgozott tovább a többiekkel sötétedésig. Sanyo türelmes gyerek volt, nem sírt sokat, nem követelőzött sikoltozva. Megelégedett azzal, ami van. Mariska fóllibbentette szoknyáját, az alsószoknyája zsebében megtapogatta kendőbe rejtett pénzét, kivette mellőle fejkendójét, és az álla alatt csomóra kötötte. Sűrűn köszöngetve jutott ki a hosszú pult mögül. Mindenki ismerte, hisz évek óta járt ide árulni. Ahogy oldalazva lépegetett, innen is, onnan is elhangzott egy-egy jókívánság:- Üdvözlöm az unokáját, Mariska! - idős, testes parasztasszony. Köszöntjük a szerzőt 60. születésnapján - Életünk Szerkesztősége 722
