Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 7. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak
a Kapustető sziklazámbékáig és görgette magával az idó't nyugat irányba a Castrumtól le az alsó Málfordulóig, onnan ismét a Jegesen áta Csörge-csompó lábához és a másik bércoldalon a Szindiláztól a belőle serkedó' Párdé pataka csobogta tovább a lankán a Köves-legeló're, s azon túl a pityóka- és török- búzaföldekre, Bába vára visszhangja háromszor ismételte meg a felszámyaló nevet, s az a romfalról szóródott szerte a pándi rétre, Borév faragott kapuira, Várfalva almásaira, a Mezőség szívében billentette a várost vigyázó öreg harang nyelvét a megpendült határszabó gongütésnek semmi sem szab határt, de ahol gyökeréből fakad fel, ott összeköt eget és földet, ott ég és föld összeér, ott, ahol a rezgések sűrűsödvén, ritkulván hangfűzérben egyesülnek, ahol a teremtménynek végső burkát is hullatva csak hívó sóhaja marad, a könyörgő: JÖHET A KIRÁLY az emberszemnek viselhetetlen, az emberszem sosem látta éjféli nap átengedte az égboltot a csillagseregnek és a hívásra feltündöklött a válasz: EÁévr) ki szólalt meg, a delelő Véga, a Lant? - zendült a Lyra, ragyogott a név és az égbolt rálehelte: H e 1 e n é és az illatok forgószele a test és súly nélküli nevet a sarkcsillagig röpítette és a sarkcsillagról visszatükrözött a teljes világemlékezet: Helené — Helené, az aleppofenyők zsongták, a hegycsúcsok távol tengerek vihartornyaiba süvöltöttek, a tetszhalálukból ocsúdó harcosok harsogták — Helené! - és ő, belépve a karének sűrűjébe hitt a hangtükörnek: Helené vagyok, s ha eddig neveire néma maradt, most kimondta a nevet, ami kimondásában megsemmisül - a mondhatatlan a harcosok harsonájától szakadt a fátyol, egy villám lángélében összeolvadt születés, halál, az észt meghaladó értelem fényében az életemlékezet káprázata, s miközben a fátyol vetőszálát és keresztszálát felitta az űr, didergő értelmem előtt tárult: ez a hang, ez a lehelet, ez az érinthetetlen fátyol, ez volt a szerelemvár, az Ajándékok vára, a Kerek asztal vára, a Nagyvilág tündérvára, a bevehetetlen, ez volt hozzá a hágcsó, ez káprázatos tánca, teste, sírása, nevetése - megértem, a fátyol a misztérium palástja, de maga is abból szövetik - eredet és vég nélkül és a búcsúsok is hallották a hívást, és látták és hallották a látomásban egy jellé izzó hangot és képet, a választ, látták közeledni a város határhegyén őrt álló szent királyt, látták amint a táltosán óriássá növekedő lovag jön betölteni a búcsút, nyergében a királyt, aki se nem jött, se nem közeledett, aki mióta varázslatával a sziklát kettéhasította baljában fáklyát tartva, másik karjában a város megmentett szűzével ott világít a szakadék felett, s alatta az örvény háborgó bugyra - látták, és a találkozás rettenetében földre borultak 709
