Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 7. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak
félelem emelte szemükben, félelem homályában a város nagyasszonyát a királyi lovas karjában csillaghullás szórta meteorok - sziporkájuk a búcsú fennsíkján földre hullva, fényüket vesztve, a kilehelt név más-más szájból más-más hangnemben, másmás színben, némelyik karcosan, másik csorbán, kettéhasadva, vagy csak törmelékben, fikEÓs ütötte meg fülem, gondolom ez csak a tudós Regőházy lehetett, mert saját hangjától rettenve, ijedtében tüstént megfordította a he- hezetet, jóllehet, ha ez a helyesbítés a Lyra énekére cseppet sem hasonlított, de legalább az ókori irodalomnak járó tisztelettel rebegte: H e 1 e n é, a többi valahogy visszájára esett, vagy aki szájába kapta leharapta hol a szárnyát, hol a szívét, s egyetlen zsongásban fedte, keresztezte egymás Hekaté, Hölle, Frau Holle, hell, Héli, ám erre egy erőteljes basszus tiltóan emelkedett: K"p ^ (ráismertem a helyi rabbi kissé rekedtes orgánumára, ki hitte volna, hogy ő is a búcsúsok sokaságába sodródott!), még egyszer egy hallható héll suhant, heil, heilig rebegte valahol a háttérben egy ismeretlen, majd lassanként végleg elhalt az égi lehelet H-ja, Seléné, Lima, Lola - mindig gyanítottam, hogy Ilka tolakodott ki a karból egy bennfentes (nyilván rokon) gurgulázása, és apránként nemcsak a H, hanem az I hangzó is elnémúlt, nem lehetetlen, hogy Áron bá’ Lonkája, Linája homályosította el a két kemény szótaggal a kezdetek földre sugárzó Fia t-ját. A név kimondatott, de a földre borult zarándoknép gerincét nem a Lyra húrjain gyöngyöző hangsor borzongatta meg, a zarándokok a királyt hallották, a királyt látták a meghasadt hegy, a teremtett világ szakadéka fölött karjában a város nagyasszonya, amint paripája az örvényt átugratja és zengő fényben vágtat túl az Örvénykőn, a Malomárkon, s a Leányvármezőről már csak a száguldás aranycsóvája húz csíkot a levegőégbe mielőtt a pej patkójának utolsó szikrája is kialudna, a zarándoknép egy testként szökken talpra, egy lélegzetként szakad ki belőle a végül tudatukba hatoló név, a végül elkapott név - Ilona, Ileána - Ilona - és a felismerés tüze lángra lobbantja a már-már kialvó arany üstököst, a menyasszony csillaguszályát - Ilona, Ileána, Ilona, hová? ne hagyj el, ne szállj el, és belekapaszkodnak és beletapadnak az anyagtalan uszályba, és az irgalom nem rázza le őket, hagyja, ússzanak rajta és hömpölyögjenek vele a tűzfolyamon, oda, ahol nincs semmi fogható, ahol minden lehetséges, a határokat nem ismerő űr szabadságába, mindenek halálába, mindenek csírájának ébredésébe, és könyörül azokon is, akik a jég tűzét nem viselhetik, meghagyja nekik a határok szenvedésének örömét — az ittmar adóknak, a várakozóknak ám akadt egy élő lélek, ő látta a láthatatlant, látta a város nagyasszonyát, az örök menyasszonyt, nem száguldó paripán, nem királyi oltalom alatt tűzfolyamon hömpölyögni----látta a kísértetek kórusa, tükrök, és az eml ékezet démonai, jelmezek és számok sokasodása nélkül - őt magát, őt magát mozdulatlanul a kettéhasadt szikla feneketlen torka felett amint belenéz a mélyben örvénylő S z e m b e, a belenéző után sóvárgó, éhes, üres szembe, s 710
