Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - MELLÉKLET - Írottkő Stúdió
XIX ESSZÉ mokban, nevekben mindenkor meg is jelenítették őket. A mitikus és tudományos gondolkodás egyaránt tud róluk. Jung azt mondja emlékirataiban, hogy a tudattalan szakszó helyett egyenértékűként használhatta volna a démont. A rosszat nevezhetjük eredendő bűnnek, árnyéknak, Lucifernek, Mefisztónak, Wolandnak, - netán hazafiasán - ördögnek, a lényeg ugyanaz: a mállasztó sötét erőkről van szó. Hamvas szerint ez a rossz ( és vele együtt értelemszerűen a jó) az aranykorból hiányzott. Az aranykort a történeti időben nem tudja, nyilván nem is akarja megalapozni. (Itt nem arról van szó, hogy pl: Lao-ce kétszáz évvel előbb vagy utóbb élt-e.) A megalapozás hiánya - hiába nyilvánítjuk Hamvast szakrális gondolkodónak - gyöngíti az érvelését. Az aranykor létét axiómaként fogadja el, ám csak a mitikus szent időben - Eliade kifejezésével - sikerült „kimutatnia". Azt írja, hogy amennyiben olyanok hivatkoznak rá, mint Zarathustra, Lao-ce és Buddha, akkor lennie kellett: „Ezek a személyiségek az aranykort valóságnak mondták, s így ezt még akkor is el kell fogadni, ha azóta s ma minden lényegesen kisebb ember ellene szól". Hamvas itt tekintélyekre utal, ami édeskevés. Sokkal meggyőzőbben hangzik, amikor azt fejtegeti évtizedekkel később, hogy „az aranykor az emberbe a kezdetek kezdetén elültettetek, sőt az emberrel vele együtt született az aranykor és a paradicsom és az eredeti teljes és magas élet helyreállítására (Isten országának megvalósítására) legyőzhetetlen hatalom." Hamvas hallatlan érdeme, hogy az utópiát - az aranykor létezését és megvalósíthatóságát - soha nem adta fel. Amennyiben az aranykort jelképként és nem valóségként fogjuk fel, vagy egyszerűen^ pszichés ténynek tekintjük, annyiban a szerző álláspontja tartható. Abban a pillanatban azonban, amikor történeti valóságként értelmezzük, Hamvas gondolkodása mellé oda kell biggyesztenünk a szakrális jelzőt. Gondolkodásának követkéztetessége veszít a szakralitással, ezt ő is tudja, nem véletlenül választja el az aranykori létet az ember történeti életétől, művészete azonban nyer. Köztudott, hogy Hegel esztétikai előadásait egy gyászbeszédnek beillő bevezetéssel kezdte: bejelentette a művészet halálát, amint Márkus György mondja: a művészet végét.- Valójában a szakrális művészetet búcsúztatta, amikor azt állította, hogy a művészet már nem adja meg azt a szellemi kielégülést, amely - legalábbis a vallás oldaláról - legbensőbb módon kapcsolódott hozzá. A görög művészet szép napjai, csakúgy, mint a kései középkor aranykora elmúltak - mondja. A görög művészet szép napjai, csakúgy, mint a kései középkor aranykora elmúltak - mondja. A vallásos művészet nem magától értetődően szakrális, csak - a német gondolkodót interpretálva - aranykorában. Hamvas a vallásból; ami Kierkegaard szerint rutinos hitgyakorlattá vált, éppen a szakralitást menti meg. A szakralitás jellemző minden vallásra, amíg az élő, nem dogma, és üres, mechanikus imagyakorlat, vasárnapi prédikáció, a hit látszata. Hamvas szóhasználata annak függvénye, melyik kultúrkörből, melyik szent könyvből merít. Alapszavai közül a legfontosabb az Egy. Hamvas mindent az Egyre, az ősszóra, ősképre, megbonthatatlan és ellentmondásmentes alapra akar visszavezetni. Ebbéli elszántságában odáig megy, hogy feltételezi, lehetett egy alapszó - az ey -, ami utóbb eltűnt. „Az ey fogalmában - írja a Májúban - fogja meg a létező önmagát." „De soha nem volt ey, amely önmagában megjelent volna, mindig csak lényben és a dolgokban adva és élve". A mondat emlékeztet arra a heideggeri kijelentésre, hogy mindig csak a létezőkkel találkozunk, sohasem magával a léttel. Az Egy fontosságát Hamvas számára az adja, hogy az Egy az alap, az Egyből hiányzik a jó és a rossz, akár a Taóból. „A Taót az emberek elhagyták: / így támadt az erkölcs és kötelesség." A lélek valósága a lélek - fejtegeti - ez az Egy. A lélek káprázata a világ, ez a kettő. Hermész Triszmegisztosznál pedig ezt találja: ahogy minden dolog az egyből származik, az egyetlen gondolatból, a természetben minden dolog átvitellel az egyből keletkezett. Hamvas a világ keletkezését is az Egyből származtatja, a Zohár teremtésmagyarázatát elfogadva. Az Egy alapja a létnek, a normalitásnak, az emberi alapállásnak. Az Egy a számsor első száma, a nullához képest a valami, a semmihez képest a végtelen. „Az Egy a szám alapállása", a szív alapállása pedig a szeretet: „a szeretet a létezés eredeti normális állapota." Nos, amint a Tao, az Egy nem ismeri a meghasonlást, a jó és a rossz, az erény és bűn fogalmát, úgy a szeretet sem. A Patmosz Ill-ban szinte Szent Pál-i emelkedettséggel szólt erről: a szeretet minden létezés alapállása. „De nem az első, hanem a második teremtés, vagyis a megváltás állapota, mert a második teremtés műve az elsőnél nagyobb, anélkül, hogy az
